Írta: Molnár Péter
– Engedd el a lábam.
– Nem.
– Engedd el a lábam!
– Nem.
– Te! Rúgni fogok!
– Jó, legyen. Tessék, elengedtem, így most jó?
– Jobb, de vedd le a kezed a hasamról.
– Szóval nem érhetek hozzád?
– Te polip, te.
– Most mi van? Szeretlek simogatni.
– Ez magyartalan.
– De igaz.
– Én is szeretlek simogatni, de neked csápjaid vannak, ott a kezed mindenhol.
– Most akkor csáp vagy kéz?
– Te! Nem szólok még egyszer!
– Jó, tessék, elengedtelek, elfordultam, elhúzódtam. Kapok egy cigit?
– Most?
– Igen. Elalvás előtt mindig rágyújtok.
– Értem. Tehát teljesítettem házastársi kötelességem, végeztünk, alszol. Ennyi?
– Nem vagyunk házasok.
– Még rosszabb. Szex letudva, pipa vagy strigula, aztán alszol.
– Te! Most én mondom, hogy rúgni fogok!
– Na mi van? Elfogytak az érvek, jön az erőszak? Brutál-szex?
– Te szórakozol velem?
– Aha…
– Elfenekellek!
– Mondom én! Nem tudsz érvelni, jön a verés. Nagyon macsós, mondhatom.
– Nem értem mi a bajod.
– Azt látom. Tudod a nők szeretkezés után igénylik azt, hogy beszélgess velük.
– Rendben. Mit szeretnél?
– Hát… nem is tudom. Talán azt, hogy tedd a kezed a hasamra, simogass, és csókolj meg.
– Hé! És a beszélgetés?
– Az eddig tartott.
– Ez nem valami konzekvens, tudod?
– Ne tereld tudományos síkra. Na gyere…
– Alszol?
– Már nem. Nem hagysz.
– Hoztam a kávéd.
– Én lettem volna a soros.
– Igaz, de felébredtem és néztelek. Olyan mélyen aludtál, én meg már fenn voltam. Baj?
– Nem, és drága vagy. Csak én lettem volna a soros. Tartsunk rendet.
– Tartsunk. Legyünk következetesek.
– Így van, legalább ebben. Az apró dolgok nagyon fontosak ám.
– Tudom. És rend a lelke mindennek, anyukám is mindig mondta.
– Hiába gúnyolsz, a következetesség igenis fontos!
– Hm… tudom én azt.
– Most meg mi van?
– Visszabújtam, mi lenne? Tedd le a bögrét.
– Te! Tudod, hogy reggel nem szeretem.
– Hol a különbség?
– Megizzadtam.
– Hülyeség. Remek illatod van.
– Na persze. A számnak különösen.
– Jaj, te! Moss gyorsan fogat.
– Jó. Aztán zuhanyozom majd.
– Nagyszerű lesz. Én pedig borotválkozom, mert a következő úgyis ez lesz: szúrsz.
– Igenisigen, hogy szúrsz. Este is mondtam, hogy nem ártana, ha simítanál a képeden.
– Jó, értem én. Akkor zuhanyozol, fogat mosol, én borotválkozom, és öltözhetünk. Ennyi.
– Haragszol? Tudod, hogy reggel…
– Nem szereted.
– Tévedsz. Elkésni nem szeretek.
– Akkor nyomás! Nem venném a lelkemre.
– Most hová mész?
– Adok tiszta törölközőt, és megnézem van-e még kávé.
– Hagyd a csudába. Gyere vissza inkább.
– Hé! És a szád?
– Ittam kávét, rágyújtottam. Nem mindegy már?
– Nem vagy következetes.
– Fütyülök a következetességre. Gyorsan fogat mosok. Ne menj sehova!
– Hány óra van?
– Kit érdekel?
– Engem! Tíztől heti értékelés van.
– Várj, nyújtóznom kell…
– Ott a telefon.
– Azért nyújtózóm. Hánytól lesz értékelés?
– Tíztől.
– Feltétlenül be kell menned?
– Na ne hülyéskedj. Nem kérhetek szabadságot.
– Hát, pedig muszáj lesz. Fél tíz múlt három perccel.
– Ó, hogy…
– Mivel zörögsz?
– A mosógéppel, mormota.
– Mennyi az idő?
– Rögtön tizenegy. Gondoltam rendet csinálok, ha már itthon maradtam.
– Hagyd a csudába. Rendbe szedem magam, és elmegyünk ebédelni, aztán kivisszük kutyót a szigetre.
– No persze. És holnap mit veszel fel?
– Hát tudom én? Pólót, farmert, inget, ami van.
– Mindened ott volt a szennyesben. Mikor mostál utoljára?
– Ki nézi azt?
– Én.
– Gyere ide, és megköszönöm.
– Nem! Kifelé! Zuhany, borotva.
– Legalább egy kávét adj.
– Mire megtörölközöl, kész lesz.
– Hol vagy?
– Visszadőltem.
– Ruhástól?
– Hát megyünk a szigetre, nem? Itt a kávéd.
– De azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam. A gép önállóan mos, teregetni ráérek, ha visszajöttünk.
– Akkor sziget, kutyaúsztatás, sült hal?
– Ha nem iszol sört, részemről benne vagyok.
– Mi baj van a sörrel?
– Semmi, csak büdös vagy utána.
– Igyál te is.
– Nem szeretem, mit csináljak?
– Pedig egészséges, a nagy melegben felfrissít, magas a tápértéke, este egy pohár segít elaludni.
– Na hiszen! Pasik… Kaja helyett sör, elalvás előtt sör…
– Utána egy…
– Tudom! Cigaretta és egy sör. Hím-soviniszta disznó! Most mit akarsz?
– Utána egy sört meg egy cigit.
– Dehülyevagyte!
– Éhes vagyok.
– Megnézem a hűtőt.
– Ne nézd, vásárolnunk is kell. Majd menet közben kajálunk.
– Mennyi az idő?
– Dél múlt.
– Jesszusom! A kutya!
– Fussatok, addig összeírom mit veszünk, és rendbe szedem magam.
– Ne bámulj, így nem lehet enni!
– Szeretem nézni, ahogy eszel.
– Nagyon éhes voltam.
– Látom. Eltüntettél két szelet húst, és három palacsintát.
– Baj?
– Csudát. Mindig ez volt az álmom. Csendes otthon, béke és nyugalom, a konyhában meg egy nagy seggű asszony sertepertél.
– Döööög! És a te pocakod?
– Az más. Ötvenöt évesen megengedhetek magamnak egy pocakot.
– Hát huszonnyolc évesen én is megengedhetem magamnak a széles csípőt. És amíg esténkét nem tömök magamba egy tábla csokit, ne szólj semmit.
– Nem is szólok. Mostantól minden este kapsz egy nagy tábla Cote d' or-t.
– Na persze! Egy hónap múlva cserélhetem a nadrágjaimat, aztán a pólókat, a blúzaimat, deréktájon megjelennek a szép, vastag, fehér hurkácskák, elterebélyesedek, szuszogok és izzadok, mint egy ló. Olyan szagom lesz, mint egy pumaketrecnek…
– Hé! Vigyázz a szádra, a csajomról beszélsz!
– Bolond.
– Az.
– Szeretek itt ülni.
– Tudom, azért járunk ide.
– Kutyó?
– Ott igénytelenkedik a labdájával.
– Örülök ennek a napnak, bár holnap a főnököm kicsinál.
– Kereshetnél más munkát.
– Neked könnyű, a magad rabszolgája vagy. Nem egyszerű jó melót találni, és fenn kell tartanom magam, meg a lakást.
– Hozzám költözhetnél, a lakást kiadhatnád, megtermelné a törlesztő részleteket.
– Egy év alatt lelaknák, aztán kezdhetném a felújítást elölről. És ha rám unsz majd? Pakolás, költözés haza?
– Ezt ne!
– Miért?
– Mert kizárt, hogy rád unjak.
– Nem tudhatod. Nem látsz a jövőbe. Meddig leszünk együtt?
– Ha rajtam áll, ameddig élek.
– Mondod most. Egy év múlva az agyadra mennék.
– Azon már túl vagyunk. Hé! Te megütöttél?
– Naná! És kapsz még egyet, csak piszkálj.
– Te vagy a leglegleg, és ezt pontosan tudod. Nem tudsz az agyamra menni, mert szeretlek.
– Mondd még egyszer.
– Hogyne! Még elkapatlak.
– Jó volt ez a mai nap.
– Jó. Végigettük.
– Ne hülyéskedd el, tudod, hogy értettem. Lustiztunk, vásároltunk együtt, sétáltunk, főztem az emberemnek. Jó lenne mindig így.
– Ezt mondtam délután.
– Ezt. De tudod, hogy nem lehet.
– Lehetne. Ne azzal foglalkozz meddig tartana. Én két jó évért odaadnék az életemből tíz rosszat.
– Elhallgattál. Mire gondolsz?
– Hagyjuk, nem érdekes.
– Mondd csak.
– Á, semmi. Elgondolkodtam ezen az egészen. Kettőnkön, anyámékon, az életeinken.
– Ezért hallgattál el?
– Tulajdonképpen igen. Álmodozni ér, nem?
– Ér hát. Miről álmodoztál? Elmeséled?
– Inkább hagyjuk.
– Na, mesélj. Szeretem az álmokat.
– Egy ház, nem túl nagy, valahol csendes helyen. Te, meg én, meg két kutyó a kertben… Főznék, várnálak haza. Esténként leülhetnénk csendben a tornácon. Télen a kályha mellől nézhetnénk, ahogy hull a hó…
- Szép. Meg tudnám szokni. Elviselnék így húsz-harminc évet.
– Én is. Lehetne gyerekem.
…
– Te is elhallgattál…
– El. Gyere, segítek összepakolni a cuccaidat…
