Tárcán kínálom

Írta: Somorčík Sz. Rozália


Fogtam a le petit Marseillaist, benyomtam a jobb hátsó zsebembe, a balba két tartalék papír zsebkendőt. A jobb elülsőbe a mobilt, a balba a ploszkacskát csúsztattam, a három deci ötvenhárom fokos szlivovicával, melléje egy kis stampedlit. Mondták, az asszonyok pogácsát vagy édes szárazat vigyenek, de színházba, erdőre, táska nélkül járok, szeretem, ha szabadok a kezeim. Zsebbe sütemény nem való, összetörik, és a folyékony étel is étel.
A fehér kabátomnak négy zsebe van, mind külsők, és mind derék alattiak. Igazi életmentő kabátnak tervezték, Finnországban.
Elindultam nyugat felé, be az erdőbe, a régi mészkőbányába, egy misére, háromszáznyolcvan méter tengerszint feletti magasságban. Tudatosan indultam így, láttam magam, játszottam, mintha filmben lennék, amit más néz, de előbb meg kell írnom.
Mert biztosra vettem, hogy írok majd erről. Mivel tudtam mi vár rám − már többször jártam ott −, épp csak az embereket kellett odaképzelnem, hogy néznek majd. Megszoktam, mindig egyedül járok, mindenhová és magabiztosan; tudtam, úgyis másképp lesz minden, és a beképzeltségem is meghunyászkodik.
Gondoltam, így kezdem ezt az írást, mert így is történt. Vidáman, energikusan haladtam a fák között, és annyira fennköltek voltak az érzéseim − szinte dicsekedtem velük magamban −, hogy ösztönösen formálódtak a mondatok a fejemben. Ahogy közelebb értem, úgy kezdett lohadni bennem a hetykeség, és már más variációk ugráltak lelki szemeim elé. Akkor szelídebb legyen, kihozzam a történetben az igazi érzelmeimet, nem azt, amit bárki lát?

Most, hogy újragondoltam… De egyáltalán, mit fogok írni? Azt, hogy elmentem egy szabad ég alatti istentiszteletre, amiből nem hiányzott a liturgia egyetlen részlete sem? Hogy tüzet gyújtottak az ott összegyűlt trampok, kiknek az arcában az idő ugyanolyan kárt tett, mint az erózió a bányában, mert tulajdonképpen ők szervezték a misét és az azt követő tábortűz melletti ivászatot? Hogy a pap is velünk ivott? Hogy a Varga Sanyi örömében, mert újra találkozott velem, a vesém szorongatta a felesége előtt? Hogy gyömbéres pálinkát kínált nekem egy idős tramp az eredeti amerikai kulacsából, és én is töltögettem a szlivovicámat boldognak, boldogtalannak, mert örültem, hogy emberekkel vagyok?
Persze mindezekről csak most, utólag gondolkodom így, mert már a változatokat többször átforgattam a fejemben.
Ááá, kérkedés az egész, ha így megírom, hiába volt szép és jó.

Ahogy közeledtem a csaknem kétszáznyi egybegyűlt felé, a keresztet kerestem. Az emberek közé furakodtam, hogy lássam, mert éreztem, ott van. A nap ilyenkor, az év végén, délután egykor már inkább kissé nyugat felől süt, alacsonyan, szembeszúrva; elvakított. A fák meztelen ágain megtörő sugarak a szivárvány színeiben, mint egy színes legyező, úgy hajoltak az egyszerű oltár fölé. Két kis kődarabbal odaerősített, fehér lepedővel letakart nagy szikla, ennyi volt, és mellette állt a vékony faágakból eszkábált, alig embermagasságnyi kereszt, a nedves földbe nyomva. Nem láttam még szebbet. Lefotóztam, és éreztem, remeg a torkomban valami, amit nem akartam, de volt.
A nap, mint forró selyem, úgy tapadt az arcomhoz, úgy éreztem, csak az enyémhez.

Egyszer csak kicsi kezek szorítását éreztem a fenekem körül. Nem akartam ezt úgy tudatosítani, hogy szokatlan, inkább azt éreztem, hozzám tartozik.
Aztán hallottam, hogy az a valaki ott lenn, hozzám beszél, de annyira élveztem ezt a pillanatot, enyémnek hittem, rögtön le se hajoltam. Egy fedetlen fős, öt éves kisfiú fel sem nézve valamit nekem motyogott durcásan. Kérdeztem tőle, mit akarsz csillagom, de ő csak annyit mondott, biztos már többedszerre, hogy anya, miért nem megyünk máshová. Hová szeretnél, kincsem, de sajnos nem vagyok az anyád. Ő rögtön elszakadt tőlem, és az anyjába csimpaszkodott, akinek szintén fehér kabátja volt, mint nekem.
A napszemüveg alatt a szemem elöntötte a könny.
A meg nem született kisfiamra gondoltam, aki csak két hónapig cirógathatta a méhfalam belülről kicsi lábacskáival, nyújtózkodhatott kedve szerint, amennyire jól esett neki, és én mégsem tudtam őt megtartani magamnak.
Aztán a szentbeszéd alatt a pap a családról beszélt, és az időhiányról, egy fiúról, aki apjától kért négy eurót, hogy hozzátegye a saját pénzét, ami a másik fele az összegnek, ami kiadja a nyolc eurót az apa órabérének, és vásároljon a saját szülőjétől egy órányit az idejéből.
A gyermekkori sokszor hetekig, és a felnőttkori, évekig tartó csonka családjaim napjainak egy-egy régi emlék filmkockája ugrott be kéretlenül.
Mikor a miatyánkban a legyen meg a te akaratod részhez értünk, arra gondoltam, igen, hagyta, hogy hülyeségeket csináljak, míg az ebből következő szenvedés a javamra nem vált. Amikor rezignáltam, ő is. Aztán húzogatós játékot játszott velem, láncon tartott, mint a falusi kutyát.
Letérdeltünk. A pap a kenyeret megtörte. A moha a térdem alatt nedves volt és hideg.
Hideg és gyilkos, mint az első karácsony a világon és a későbbi, a miénk is, de mégis félénken apám keze mozdult a régi karácsonyokban, félbetörte az ostyát, az egyik felére mézet csurgatott egy kiskanállal, rá fokhagymát tett, befedte a másik féllel, és egyenként átnyújtotta nekünk.

És amikor azt hadartuk mindannyian, hogy uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem, akkor arra gondoltam, vállalom, az összes gyűlöletet, szeretetet, az összes vágyat, az összes szerelmet, ami volt, van és lesz, bennem.