Tárcán kínálom

Írta: Csengődi Péter


Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki,
egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit
tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az
értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem
változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor
történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg. Nem
láttam, csak éreztem, ahogy hullámokat keltett, majd megragadott a
kezemnél. Keménynek, élettelennek tűnt, mégis mozgott. Megforgatott,
fejemre harapott, és szorítani kezdett. Azt hiszem, fájt, de korábban
nem éreztem ilyet. Azt hiszem, sírtam, de korábban nem csináltam
ilyet. Az idegen már áthatolt a bőrömön, hideg és sérthetetlen teste a
csontomba vésődött. Egyre jobban szorított, míg végül egy hatalmas
roppanást hallottam. Hiába nem voltak fejlettek a hallószerveim, a
reccsenés rezgése bejárta az egész testem. Aztán az idegen vonszolni
kezdett, és egy nyíláshoz vezetett. Egy szűk kapuhoz, amin nem fértem
volna át, de addig rángatott, amíg végül több ízben eltört csontjaimat
keresztül nem húzgálta. Világra kényszerített, az ő világára. Ahol a
semmi valóban semmi volt, tapinthatatlan üresség. Akkor tudtam meg
először, mi az a fény. Csukott szemhéjamon úgy hatolt keresztül,
mintha kést szúrtak volna az agyamba. Nem tartott sokáig. Hamar
megszűnt minden, amit ebben a rövid pillanatban tapasztaltam. Továbbra
is ott volt bennem minden fájdalom: a roppanás, a rángatás és a fény;
de már nem számítottak. Megszólalt bennem egy gazdátlan hang. Azt
mondta, a szenvedéseimért cserébe minden vágyam teljesülni fog. Bár
nem értettem, a szenvedés mit jelent, csak sejtettem. De egyébként is,
mire vágyhat az, aki még nem teljesen ember?