Írta: Somorčík Sz. Rozália
− Ha lefeküdnél velem, az nem lenne olyan nagy bűn, hisz én a férjed testvére vagyok. A családban maradna a dolog − mondta ő, a szikár, egyenes hátú férfi. Ott ült a konyha hátsó egyharmadában a fal mellé állított hokedlin, és hamis magabiztossággal az asztal mellett ülő asszony felé sandított.
Fejét a falnak támasztotta, kezét ökölben keresztbe vetett lábaihoz nyomva.
Úgy mondta ki ezt, hogy szinte megkönnyebbült utána. Ezen törte a fejét napok óta, miközben többször cikázott le, s fel az udvaron, mutogatva félmeztelen felsőtestét, mint egy jól eladható portékát.
Az asszony érezte a gyomra felfordult, a torka felé iramodott. Nyelt egyet, visszanyomta, nem szólt semmit, csak nézte a valamikor biztos szexis férfit.
Az arcán láthatóak voltak az alkoholizmus könyörtelenségei, a bőre vörösesbarna, még ott a félhomályban is. Nyakán erek duzzadtak, haja, kezei ápolatlanok voltak, koszosak, rég nem láttak szappant. A teste nem volt rossz, de az arca és a szeme csak bamba másolatai a régieknek. Ha nem is volt részeg, a sok cigaretta, meg a sok féldeci, amire meghívták, ha valakinek segített, na meg a sok otellóbor, amit az öregasszonyoktól vásárolt, körüllengték fanyar illattal, ami a bőréből érződött, és betöltötte a helyiséget.
Az asszony elmosolyodott. A férfi ezt igennek vélte, de nem mozdult, csak a kezével vezényelt megismételve a mondatot, ami miatt jött. Szinte sejtette, az asszony kemény dió és nehéz lesz két vállra fektetni.
− És ezt hogy gondolod? − kérdezte az asszony most már derűsebben.
− Ne félj, nem mondom el senkinek, isten bizony, rám számíthatsz! Isten engem úgy segéljen! − és jobb kezét a szívére helyezte és bal keze mutató- és hüvelykujját megcsókolta és a magasba emelte.
− Ha! − jött a válasz. Az asszony nem mozdult, csak ült az asztal mellett, tenyerével az abroszt simogatta, és mosolygott.
Olyanokra gondolt, hogy mi lenne, ha a vasalót, ami még meleg, a férfi homlokára helyezné, vagy ha leöntené egy kis vízzel a kiskádból, amiben a ruhákat öblítette. Amint ezeket elképzelte, nevetésbe tört ki.
A férfi is elvigyorodott, az idő húzódott, már tudta esélyei gyöngülnek. Mert milyen könnyű lett volna az ominózus mondat után rögtön az asszonyhoz lépni, derekát elkapni, ide-oda forgatva jól lesmárolni. Így a dolog sikerülhetett volna − de aztán hogy ezt így elképzelte, érezte, ez nem is lenne jó, mivel már régóta nem volt nővel. Tíz éve. Tudta, mert olyan alkoholista volt, aki tudta, hogy az, ez a szex dolog nem is menne, ki tudja, talán a szerszám már nem is működik.
− Eszel egy kis spenótot tojással? − kérdezte az asszony, látta, a férfi már bizonytalan, és nem akarta megbántani. Sajnálta őt. Jószívű szerencsétlennek tartotta. Kár, hogy ivott.
− Nem kérek − mintha pofon csapták volna−, nem vagyok éhes.
A sok ivás a gyomrát tönkretette, így keveset evett. Most nem is bírt volna. Már örült, hogy az asszony így kézben tartotta a dolgot és nem feküdt le vele.
− Ne haragudj rám − mondta−, tudod, sajnállak, hogy hónapok óta így egyedül élsz. Te még fiatal vagy, nem ilyen öreg róka, mint én. Te még kívánod a szexet. Én a rendelkezésedre állok. Isten bizony, ha úgy gondolod, bármikor. Senki meg se tudja Csöpikém, esküszöm! − és újra felesküdött a két kezét használva.
− Kedves tőled.
A férfi a székről felállt. Mivel érezte, hogy vesztes, de meg volt győződve, hogy szándékai nemesek voltak, a hátát kihúzta, hasát behúzva, kezét ökölbe szorítva, lassú léptekkel kivonult a konyhából.
Az asszony a tekintetével követte.
Felugrott a székről. Érezte, ez a kis szex jót tett neki. Igaz, hogy hónapok óta nem szeretkezett, de erre nem is gondolt.
A nagy fehér vájdling két fülét megragadta és a mosott holmival az udvarra ment. A félhomályból a ragyogó napsütésbe. Teregetett. Lepedők, pelenkák, fehér trikók, bugyik, zoknik röpködtek a tavaszi szélben, és illatos nedvességükkel itt-ott arcul csapták. A délutáni nap testének árnyékát a ház falára vetette. A férfiak az udvar távolából, ahol dolgoztak, őt nézték, amint hajlong, rázza a ruhákat. Arca kipirult, teste megfeszült, új energiák tolultak belé.
Beszaladt a nyitott ajtón, és egy pohár vizet ivott, majd újra kiperdült, tovább teregetett.
Dúdolni kezdett. Próbált valami dalt keresni az emlékezetében, de nem sikerült, így saját dallamát dudorászta szavak nélkül.
− Remélem, ezt estére elfelejtem, vagy reggelre kialszom magamból! − mondta félhangosan, hogy magát rendre utasítsa.
