Írta: Csengődi Péter
A nővér a babát a kismama mellé tette.
− Gratulálok, fiú! Tudja már, mi lesz a neve?
− Igen, Péter − válaszolta, majd kibontotta a babaruhákból, pólót és farmert adott rá. − Gyere Peti, vár az óvoda!
− De anyu! Nem akarok menni!
− De muszáj! − intette, majd kézenfogva elindultak. Az iskola előtt még megigazgatta a ruháját, és úgy indította el − Ne felejtsd el: szót kell fogadni a tanító néniknek.
Peti bement, egy magas nő termett előtte:
− Testnevelés óra! Irány átöltözni!
Peti átment az öltözőbe, levette a pólót és a farmert, inget vett fel, öltönyt, nyakkendőt, felkapott egy csokor virágot, és úgy ment ki az udvarra. Ott már rengetegen álltak, a pulpituson az igazgató olvasta fel beszédét egy darab cetliről.
− ...és reméljük, hogy az itt eltöltött idő örök emlék marad a számotokra. Az érettségi, amit a kezetekben tartotok egy fontos állomás, azt jelenti, boldogulni fogtok az életben.
Peti tovább indult, a virágot bedobta az első kukába, és befordult a szomszéd épületbe, ahol szintén nagy tömeg volt, és egy idős férfi szintén beszédet mondott.
− ... mert az érettségi önmagában semmit sem ér. Az itt megszerzett tudással lesztek képesek elhelyezkedni valahol. Most pedig felolvasom az új hallgatók névsorát.
Mikor Péterhez értek, ő kiment a dékáni asztalhoz, ahol kezet fogtak vele, a kezébe nyomták a diplomát, és kiment. A következő épületbe fordult be, ahol egy középkorú férfi hatalmas, megnyerő mosollyal fogadta, és a kezében tartott cetliről olvasta fel:
− Üdvözöllek fiatal csapatunkban, ahol reméljük, sok személyes kapcsolatra találsz! − majd eltette a papírt, Pétert egy számítógéphez vezette, és folytatta: − Itt megtalálod az első feladatod, amint kész vagy vele, már haza is mehetsz.
Péter leült, a férfi kiment, és bár még hallani lehetett, ahogy egy új embernek mondta, hogy „üdvözöllek fiatal csapatunkban”, hozzálátott a billentyűzetet püfölni. Pár perc múlva egy fotós lépett hozzá, fényképezőgéppel a kezében.
− Ráérsz egy percre? Csak egyetlen kattintás!
Péter felállt, megigazította a nyakkendőjét, melléállt egy nő, menyasszonyi ruhában, villant a vaku, és miközben a nő elment, Péter visszaült dolgozni. Gépelt pár percig, mikor a nő visszajött utcai ruhában, egy babával a kezében, hatalmas mosollyal az arcán.
− Kislány lett! Csengének neveztem el.
− Aha − érkezett a válasz Pétertől, de fel sem nézett, csak gépelt tovább.
Miután elment a nő, egy kislány totyogott be, Péter mellé ment, és ugyanolyan ütemben kezdte el verni a billentyűket, mint ő, de a monitoron értelmetlen karakterek jelentek meg.
− Ne most, Csenge, ezt meg kell csinálnom.
A kislány lebiggyesztett szájjal kiszaladt, így folytathatta a munkát. Kis idő múlva visszajött a lány.
− Apa, átmegyek játszani a szomszédba.
− Rendben, csak ne zavarj.
A lány elment, majd visszajött, és boldogságában ugrált.
− Képzeld, felvettek a képzőművészeti főiskolára!
- Fantasztikus − mondta Péter rezzenéstelen arccal.
A nő is odament hozzá:
− Már megint elfelejtetted a születésnapom!
− Aha, bocs.
Kimentek, majd a lány visszajött egy idegen férfival.
− Ő itt a férjem!
− Nagyon örvendek.
Kimentek, és a lány egy babával jött vissza.
− Ő az unokád!
− Remek − mondta Péter, és közben idegesen vakarászta fejét ősz haja alatt.
Kiment a lány, és többet nem jött vissza. Péter gépelt még egy pár percig.
− Mindjárt meglesz, mindjárt, mindjárt... Most!
Felállt, a derekát fájlalta. Elvette az asztal mellől a mankót, és görnyedve kitotyogott az épületből. Becsoszogott a szomszéd házba, egy sötét, üres lakásba. Próbálta felkapcsolni a villanyt, nem sikerült. Meggyújtott egy gyertyát, hogy lásson, és az ágya mellé tette. Kivett egy szál virágot a vázából, a mellkasához szorította, és lefeküdt hanyatt az ágyra.
Lehunyta a szemeit.
