Írta: Nagy Farkas Dudás Erika
Bácskai özvegyasszony meséli, hogy szívét hasogatja – de igazából és tényleg! –, ha találkozik a jövevénnyel, akinek eladta a földjét. Kényszerűségből, mentegeti magát, kendője csücskét babrálva. A nyakába szakadt mindenféle baj, kórház, műtétek miatt. Sokba kerül az ilyesmi. A maradékot elcsipegeti nyugdíjpótlásnak – utolsó rögeit a földnek. Gyerekei messze élnek, ők kérték, hogy adja el és ne az örökségüket lássa abban a földben. Mit tudják ők, hogy most mit érez! Az idevalósiaknak hiába kínálta, jött ez a menekült, fizetett. Munkálja rendesen, nem arról van szó, de neki a fél élete oda.
Azon a földön nőtt föl. Ott kezdett el járni a barázdában, ott kóstolta először – szó szerint is értve! – a földet. A sorok végén pelyvahordó kosárban várta, hogy megforduljanak a kapások, testvérére bízva pislogott a feje fölötti akáclombra, az égre. Ott tanult kapálni, fattyazni, cövekkel kukoricát szedni. Törni, úgy mondják erre. Saját kapát kapott jó korán, és saját cöveket faragtak neki, olyan volt, mint a játék. Ekézéskor vezette a lovat, kicsi volt hozzá, a fordulóban fölrántotta, de a fejlőt akkor sem engedte el. A repülésre gondolt, aztán meg a csillagokra, mert két sorral arrébb ért földet, és az öregapjától egy pofont kapott mellé, hogy miért nem engedte el a lovat, amikor az megugrott?
Csutába lépett, fölhasította a talpát. Azon a földön látta először folyni a vérét, piros lett tőle a rög, nézte, miközben az égbolt fekete felhőként ereszkedett rá, és hidegség szorította ki az októberi nap melegét. Föld, vér, nap, minden együtt, ami élet, és azok a minden sejtet, minden emléket átható illatok! Hogyan felejtené? Vagy hogyan felejthetné el a száraz kukoricalevél semmivel sem összetéveszthető hangját, amikor futott egyet a sorokban a szél? A napközben zörgősre száradt levelek éle estére vonalakat vágott a karján, izzadt, beleszállt a por, marta a keskeny, hosszú sebeket és a fosztástól elvékonyodott ujjai hegyét.
Kötényébe szedte a trágyával véletlenül kikerült szemetet, jaj volt neki, ha egyet is találtak nyomában! A mély kocsikeréknyomokig kellett kapálni, ne nőjön a gaz, de parlagfűről nem hallott, és azt sem ismételgették, hogy allergia. Megszólták az embert, ha gazos volt az útmente.
És ne higgyem, hogy szerette a határban töltött időket! Mert nem volt az mindig romantika, többnyire nehéz volt és keserves. Égető nap, zivatarok, cipekedés, fáradás, balesetek. Időnként elfogta a gyűlölet és akkor olyan erővel gyűlölte a paraszti életet, hogy már gyanakodott, lehetséges-e, hogy ez igazából az életfogytig tartó szeretet, örökös kötelék?
Hogy veszekedett velük! Azt fújták, hogy rád hagyjuk, a te örökséged lesz! Dolgozz meg érte! A dolog keservet jelentett, nem jövőt, visszafeleselt: megálljatok, ha meghaltok, eladom, még ki sem hűltök a ravatalon! Leste, hogy fáj-e nekik, de ma tudja, egy szavát sem hitték, mert azt nem lehetett elképzelni sem, hogy a holdanként összekapart vagyont csak úgy szélnek eresztené, nem erre nevelték. Az ember ösztönösen, akár az eltagadással is, de védi magát a fájdalomtól. Ezt tették az öregek is, amikor meg sem hallották az őrült beszédet.
Bizonyára volt egy első pillanat, egy első érintése a tájnak, ami többet adott, mint maga a tény, hogy ide született. Hiszen így nézve ez is csak egy hely, és ha nem itt élne, akkor valahol máshol. De valami volt, egy már visszaidézhetetlen érintése a térnek, ami lehetett bármi, egy kóbor kutya nézése, vagy egy szentjánosbogár fénye, az első telihold látványa, a kukoricalevelek hangja, illata az őszi mezőnek, vagy bármi. És ettől van, hogy kapaszkodik, amíg lehet, mint a krisztusfára fölmászott vadszőlő indája: nézzem, túlfutott a fa hegyén, leng csak a szélben, de még mindig a gyökere táplálja. Mi lesz velem most, kérdi, miért is élek még?
Illusztráció: Magyar Néprajz
