Tárcán kínálom

Írta: Csengődi Péter


Júlia odament Gáborhoz, kibontotta a férfi övét, gombját, és a nadrágon keletkezett résen benyúlt. Megragadta.
– Gyorsan rátértél a lényegre! – szólalt meglepetten Gábor – Mindig így kezded?
– Csak ha ilyen kedvem van.
A férfi a nő hajába túrt, megfogta erősen (de nem húzta meg, csak biztosan tartotta), az orrával bejárta a nyaka vonalát, olyan közel a bőréhez, hogy érezni lehessen, ahogy levegőt vesz, majd mikor a füléhez ért, belesúgta:
– Te kurva! – a hangja elcsuklott az izgalomtól. Megnyalta saját ajkait, hogy puhák és nedvesek legyenek, és óvatosan érintette őket Júliáéhoz. Először. Aztán bevadult, erősen, durván csókolta a nőt, és egy jól megválasztott pillanatban szétfeszítette az ajkait, hogy a nyelvének helyet csináljon. Közben két kézzel megragadta Júlia kék blúzát, és úgy kezdte tépni, hogy hallani lehetett, ahogy a gombokat tartó cérnák elpattannak. A lány most szisszent fel először:
– Vigyázz rá! Ez a kedvencem.
Gábor arca pillanatok alatt nyugodttá változott, a gombokat egyenként, óvatosan fejtette le, úriember módjára segítette le a ruhadarabot, és tette rá egy közeli szék karfájára. Utána azonnal a korábbi hévvel esett neki a meztelenedő testnek. Miután lejött a melltartó is, és leültette az ágyra, benyúlt két-két ujjal a fekete szoknyába, óvatos mozdulatokkal befúrta magát az ugyanolyan színű bugyiba is, és egyszerre húzta le őket. A lány megilletődve ült egyhelyben, hiszen azt gondolta, hogy lesz rajta még egy védőréteg, ehelyett már csak a zoknik voltak a lábán, sőt, mire feleszmélt, már azok sem. Szoktatta csupasz fenekét az ismeretlen ágyneműhöz, mocorgott rajta, miközben a paplanon alatta apró nedvességfoltok jelentek meg. A férfi ledobott magáról mindent, letérdelt a nő lábai közé, és befúrta a fejét.
– És mondd, neked hogy telt a napod? – kérdezte Júlia vihorászva, hiszen csak heccelte vele, tudta, hogy úgysem lesz képes válaszolni. Aztán, ahogy az első apró ingerek egyesével végigszaladtak a testén, egészen az agyáig, elhallgatott, úgy érezte, remegő ajkaival már csak értelmetlen szavakat tudna kinyögni. Lassan megteltek az izmai feszültséggel, mozgatni kellett a karjait, csavargatni az ágynemű, néha csapni egyet-egyet, hogy ledolgozza. Nyúlt Gábor fejéért, hogy megragadja, és beljebb nyomja, de rájött, mennyire kellemetlen lenne neki, és a kezei a levegőben maradtak.
Kis idő múlva a férfi feltápászkodott, föléhajolt, és újra csókolózni próbált, de a nő ellökte:
– Azzal a szájjal ugyan nem! – mondta megbotránkozóan, de közben kacarászott. Érezte, hogy a kezét megragadják. Lebontotta magáról a fogást, és felkiáltott – Ne szorítsd, ki nem állhatom! – De erre Gábor még erősebben kapta el mindkét karját, és nyomta le az ágyra. A lány rángatózott, próbálta kiszabadítani magát, de ahogy a kísérletei egymás után fulladtak sikertelenségbe, jobban és jobba úrrá lett rajta a kiszolgáltatottság és a védtelenség. Érezte a behatolást, és semmit nem tudott tenni ellene. Mozgolódott és ellenkezett, de amikor az alsó ajkára harapott, azonnal elárulta vele, hogy mit érez valójában. Gábor a csúcs felé közeledve végül elengedte a nőt, próbálta a figyelmét másfele összpontosítani. Tovább akarta bírni, ezért ki-kitekintgetett a könyvespolcra, az ablakra, és közben próbálta kivezetni testéből a túlzott izgalmat a lábain keresztül. Az egyik alkalommal, mikor nem figyelt, Júlia átkulcsolta a nyakát, és leteperte a férfit maga mellé. Felült a hanyatt terült testre, és úgy folytatták. Gábor újra próbált lassítani, de most ő volt szorított helyzetben, és nem kapott kegyelmet. Amikor megtörtént, megmarkolta Júlia  fenekét, és nyolc ujját belemélyesztette, olyan erősen szorítva, mint aki idegességében egy szék karfáját markolja. A nő érezte belül a lüktetést, neki is már csak ennyi hiányzott. Annyira remegett a szája, meg kellett fognia, hogy csillapítsa, közben a másik kezét letámasztotta az ágyra, és lelógó hajának néhány szálán izzadság kezdett el csordogálni lefelé.

Mit sem törődve azzal, hol vannak, mennyi az idő, feküdtek egymás mellett. Erőtlenné váltak az izmaik, szinte súlytalannak érezték magukat a puha ágyon. Nem szóltak, nem mozdultak, az ablak felől hallatszott a város halk moraja. A nő hangja törte meg a csendet.
– Pisilnem kell!
Júlia felállt, és akadálytalanul indult a fürdőszoba felé, de amint kimondta, hogy „pisilnem kell”, Gábor utána kapott, és visszarántotta az ágyra. Újból próbált felállni, de a férfikezek erősen tartották. Ránézett, és szavak nélkül, pusztán a tekintetével kérdőre vonta. Válaszként ennyit kapott:
– Nem szabad!
Júlia teljesen kizökkent addigi ritmusából, hiába voltak ugyanazok a tárgyak körülötte, ugyanaz az ember mellette, mint egy perccel ezelőtt, az az érzés kerítette hatalmába, mintha egy másik világba csöppent volna bele. Rég elfelejtette, mit jelent az, hogy „nem szabad”. Míg mások hosszasan panaszkodtak, mennyire visszavágynak a gondtalan fiatalkorba, tőle mindig is idegen volt ez a gondolat. Úgy érezte, felnőtté váláskor lerázott magáról minden kötöttséget, és ezt igyekezett ki is használni: rendszerint lemondott kötelező programokat, átpasszolta feladatait másoknak, még a fontos üzleti megbeszéléseken is szabadon járt-kelt. Nem is tudta, milyen rég nem kellett visszatartania. Most, hogy „nem szabad”, az arca önkéntelenül is átváltozott ártatlan gyermekivé. Engedett a férfinek, visszafeküdt mellé, hozzásimult, a vastag karok között mintha menedékbe bújt volna, miközben lábait egyre görcsösebben kellett összeszorítania.
Egy váratlan pillanatban a tekintete komisz kölyökére formálódott, és beleharapott Gábor karjába. Míg az a kezét fájlalta, kiszökött a szobából. De ő nem bánta, csak nézett az ajtóra, amin Júlia kiment, és mosolyogva várta. A visszatérő nő rápillantott az órára, és azonnal öltözni kezdett.
– Hova mész? – kérdezte Gábor.
– Haza.
– Maradj még itt!
– Tudod jól, hogy nem lehet!
– Jók vagyunk együtt, miért nem hagyod ott már azt a lúzert?
Júlia – két zokni között – felegyenesedett, odament Gáborhoz, megsimogatta az arcát, és halk, bájos hangon beszélt hozzá, mint egy anya, mikor magyarázni kezdi a gyermekének, hogy most bátornak kell lenni.
– Amikor szeretkezünk, valóban jók vagyunk együtt. De amint bármi másról van szó, egyszerűen nem tudod, hogyan kell viselkedni. A „lúzer” pedig egy intelligens, figyelmes férfi, egy igazi úriember. Szóval, ha egy kicsit is számít neked, hogy boldog vagyok-e, akkor beletörődsz, hogy vele vagyok, és békén hagysz minket.
- Ezt olyan hangsúllyal mondtad, mintha retardált lennék.
Júlia nem szólt többet. Felöltözött teljesen, megigazgatta a haját, kisimította a ráncokat a ruhájából, megcsókolta Gábort (pontosabban meg akarta csókolni, de félúton a szája felé rájött, hogy az hol volt utoljára, és ezért inkább az arcán puszilta meg), és kisétált az ajtón. Gábor pedig, miután hallotta becsukódni az ajtót, és tudatosult benne, hogy egyedül maradt a lakásban, széttárta karjait, mintha a kereszten lógna, és merev tartásban hátradőlt, rá az ágyra. A bal keze éppen a párnára esett, a jobb egy nedves foltra, ami miatt elkapta és a szárazabb részekbe törölte. Oldalra fordította a fejét, ránézett az órára. Bőven ráért.

Gábor gyors léptekben közeledett a kocsma felé, és közben reménykedve mormolta magában, hátha Zoltán is elkésett. Aztán, mikor az ablaküvegen keresztül látta bent ülni az asztalnál, káromkodott egyet. Az ajtón már mosolyogva lépett be, széttárt kezekkel ment a barátjához, és amint Zoltán felállt, egy nagy öleléssel üdvözölték egymást.
– Bocsánat a késésért! – kezdte Gábor.
– Elhúzódott a munka?
– Nem. Sőt, igazából rengeteg időm volt. Annyira sok időm volt, hogy attól még cikibb, hogy elkéstem.
Leültek, rendeltek, úgy gurították le az első köröket, mintha ezer éve nem ittak volna. Sztorizgattak, viccelődtek, de míg Gábor mosolya egyre szélesebb volt, Zoltán arca egyre csak savanyodott.
– Mi baj, haver, valami gond van? – kérdezett rá végül.
– Nem érdekes, egyéni szoc. probl. Csak untatnálak vele.
– Ugyan, tudod jól, velem mindent megoszthatsz.
– Na jó, ha ennyire… vagy mégsem… tudod, nehéz róla beszélni, mert… Jaj, olyan hülyének érzem magam! Azt hiszem, a barátnőm megcsalt.
– Komolyan? M-miért mondod ezt? Miből gondolod?
– Nem... nem érdekes. Nem akarom elrontani az estét.
– Na! Nyögd már ki végre!
– Oh... Jó... Minden reggel kezdődött. A kék blúzát vette fel. Sosem mondta, de tudom, azt akkor húzza magára, amikor csinos szeretne lenni. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Azt hittem, a munkahelyén lesz valami rendezvény, vagy ilyesmi. De este, mikor rákérdeztem, hogy mi volt, azt mondta, semmi, unalmas napja volt. De akkor meg minek öltözött ki? Mindegy, gondoltam, készülődnöm kell, hogy ideérjek, indultam fogat mosni, ő éppen belépett a zuhanyfülkébe, és akkor láttam, hogy zúzódás volt a fenekén. Mintha valaki iszonyatos erővel belemart volna.
Gábor eközben feszengeni kezdett, de fegyelmezte magát. Eszébe jutott, milyen érzés volt összenyomni Júlia hátsóját. Az asztal alatt, ahol már nem láthatta senki, rámarkolt a székére, és szorította, olyan erősen, hogy az erei kisség kiduzzadtak, és a keze remegett. Közben ügyelt rá, hogy az arca rezzenéstelen legyen.
– Tudod, én naiv ember vagyok – folytatta Zoltán –, ha rákérdeznék, biztosan tudna adni valami magyarázatot, ami hihetőnek tűnne. De az utóbbi időben többször is próbált megvezetni, már belemenni sincs kedvem a magyarázkodásaiba.
– Figyelj, ha úgy érzed, megcsal az a kurva – Gábor hangja egy pillanatra elcsuklott az izgalomtól –, akkor dobd ki a picsába!
– Nem is tudom. Ugyan, ha megteszem, nem találok senkit helyette.
- Dehogynem! Szembesítsd a tényekkel! Szorítsd sarokba! Majd mikor sírva könyörög, nézz jó alaposan a szemébe, és küldd el melegebb éghajlatra!
– Hagyjuk az egészet! Különben is, megint csak magamról beszélek. Bár már megszokhattad…
Elhallgattak. Egyikük sem érezte, hogy tudna bármit is mondani, ami odaillő lett volna. Szerencsére két olyan emberről van szó, akik sosem érezték kínosnak a csendet. Ha az egyikük kivette a zsebéből a telefont, és megnézte, érkezett-e üzenete, a másikuk nem neheztelt rá. Elég volt számukra, hogy egy asztalnál ülnek, egy társaságban vannak.
Tovább húzódott a hallgatás, mint gondolták volna, Zoltán felment az internetre, körbe nézett kicsit, mik a hírek a nagyvilágban, amikor meglátta egy alapítvány hirdetését, és  eszébe jutott, mit szeretett volna mindenképp megbeszélni.
– Képzeld, találkoztam a nővéremmel, tudod, annál az árvaháznál dolgozik, és mesélte, hogy látta a nevedet az önkéntesek listáján. Tökre megörültem! Nekem miért nem mondtad?
– Uh... Ugyan, semmiség – válaszolt Gábor szemlesütve – Nem akartam nagydobra verni.
– Ne hülyéskedj! Ez hatalmas dolog!
– Hagyd már!
– Jó-jó, de hogy jött ez az egész?
Gábor habozott egy ideig, nem tudta, hogy mesélje el, anélkül, hogy az unalmasnak vagy nagyképűnek hangozzon.
– Szóval, zártunk egy sikeres projektet, nagyot kaszált vele a cég. Kaptunk egy méretes prémiumot, plusz néhányunknak, akik sokat túlóráztunk, adtak extra szabadságot a nyárra. Én meg gondoltam, ha már a nyakamba szakadt ez a sok szabadidő, elmegyek segíteni kaját osztani, vagy táboroztatni, vagy nem is tudom, mit. Aztán egy ismerősöm ajánlotta ezt az árvaházat. Ott láttam, hogy nyaralást szerveznek éppen a Mecsekbe. Tudod, az én apám mindig elvitt minket nyaralni valami jó helyre, Görögországba, Horvátországba, még Amerikába is. A környékbeli kölyköknek szegények voltak a szüleik, ők legtöbbször nem mentek sehova. Azóta nagyon sajnálom azokat a gyerekeket, akik nem tudnak menni – egy kis szünetet tartott. – De tudod mi a vicces? Ahhoz képest, mennyiszer voltam nyaralás vagy üzleti út miatt külföldön, a Mecsekben még egyszer sem voltam – nevetett egy kicsit, majd folytatta – Nem tudtam, hogy a húgod ott dolgozik. Nem lehetett nehéz kiszúrni a nevem, amilyen különleges. Bocs, úgy értem, a nővéred.
Zoltán meghatva nézett barátjára, alig tudta elhinni, hogy felfedezte egy eddig ismeretlen oldalát.
– Gábor, ez hihetetlen! Fantasztikus, milyen jó ember vagy! Azt kívánom, bárcsak mindenki olyan lenne, mint te!
– Látod, ez a te bajod – mondta Gábor, miközben barátilag megveregette Zoltán vállát – Ha valaki egyszer jót tesz az életében, te egyből szentté akarod avatni.