Bocsássa meg nekem, tékozló fiúnak, hogy csak most írok Önnek, ennyi év után, most, amikor már nem várhatok választ, hiszen elmúlt a párbeszéd lehetősége, csak az efféle, nem-evilági kommunikációra van mód, csak én beszélek, csak én írok Magának, drága Gabi néni, csak én szólok Önhöz, aki ott, az égi katedrán állva talán mosolyog is rajtam, amint bolyongok a kora őszi alkonyatban, keresve a sírt, szorongatva a krizantémcsokrot, de nem találom a fejfát, je me souviens des temps anciens et je pleurs, franciául mormolom a szavakat,  hiszen ezeket is öntől tanultam, harminc éve is elmúlt, où sont les neiges d’antan?, a settenkedő este jéghideg lepleket von át a keresztek között, némán borzonganak a gesztenyefák, csak most mondhatom el, csak így mondhatom el, hogy Ön a legtöbbet adta nekem, nekünk, annak idején, a legtöbbet, amit pedagógus adhat a tanítványinak: önmagát adta, örömét, bánatát, lelkesültségét és megtorpanásait, mert azonosnak lenni önmagával; szeretett bennünket, ostobaságainkkal együtt; nem leckét tanított, nem nyelvtant, hanem kultúrát, szellemet; nekünk Gabi néni volt Európa, és mindenekelőtt Párizs, az örök és elérhetetlen, az örök és meghódíthatatlan, ahová Ön csak egyszer jutott el, csak egyetlen egyszer, de átadta nekünk eme egyszeriség varázsát, és ma már vallom, nem az számít, tudtam-e a passé sîmple, a subjonctif imparfait, vagy a futur antérieur egyes alakjait, a szellem számít, az, hogy Gilbert Bécaud-t hallgattunk, az, hogy Edit Piafot fordítottunk, Non, je ne regrette rien, az, hogy Gabi néni r hangjaiban Piaf r-jeit hallottuk vissza, Villon és Vercors, Verlaine és Éluard sorai lebegnek a sötétedő temetőben, abból az osztályból, amelynek harmincéves érettségi találkozója lesz ma este, kevesen foglalkoztak a francia nyelvvel, de ma már tisztán látszik, hogy a tanár munkájának eredménye több annál, hányan választják az ő tantárgyát élethivatásul, miképpen Gabi néni szavai is tovább rezegnek azokban is, akik sosem szólaltak meg Voltaire nyelvén, Isten Önnel, köszönöm, hogy élményszerűen láttatta velem Párizst, a Champs Élysée-t, a Place des Étoiles-t, a Szajna-partot, s amikor ott állhattam a Notre-Dame előtt, a Diadalív lábánál, a Sacré Coeur lépcsőjén, Duras, Baudelaire, Apollinaire, Truffaut, Beckett sírjánál, akkor is Önnek köszöntem meg magamban, hogy annak idején oly szeretettel tudott mesélni a világ fővárosáról.

Isten Önnel, drága Gabi néni, a sírt nem találtam meg, de tudom, Ön nem ott van, a virágcsokrot leteszem szüleim fejfájához, a távolban már pislákolnak a város fényei, az időn túlról, három évtized távolából, egy hajdani szakköri foglalkozás szalagos magnetofonjának recsegő hangszóróiból hallom a dalt, az erős, sajátos r hangok vibrálását: Non, je ne regrette rien…