Írta: Antal Anikó
Az öreg Gregory Smith egy reggelen háza előtti kiskertjébe vitte összecsukható asztalát négy székkel. Mivel a vadszőlővel körbefuttatott vörös téglás háznak kerítése sosem volt, az asztalt közel tehette egész a járda széléhez. Könyveket, poharakat, tányérokat, női ékszereket pakolt az asztallapra. Valahonnan előkerült még néhány régi zsebrádió, örök pillanatokra exponált fényképezőgép és egy tevés cigarettatárca a hozzá illő tevés gyújtóval. Az asztal bal sarkán pár fényképtartó, asztalterítő és poháralátét pihent. Meg néhány hímzett terítő. Matyó hímzéssel.
Négy házzal laktam arrébb Gregory Smitht-től. Valójában nem is ismertem. Addig a napig, mígnem vadszőlővel futtatott vöröstéglás háza előtt, a kertben, kócbazárt nem rendezett. Gregory Smith portájára nem volt jellemző a mozgás. Vörös téglás házának hatalmas üvegszemei legtöbbször mélyen álmodtak az oltalmazó vadszőlő zöld indái alatt.
Szombat volt. Ráértem. Pár centért voltak eladók Gregory Smith kincsei. Egy óra leforgása alatt mind elkeltek. A hímzett terítők is. Csak egy tarka poháralátét árválkodott. Matyóhímzéssel. Megkérdeztem, mennyibe kerül. Gregoy Smith felelte ötven cent. Kifizettem. Kérdezte honnan jöttem. Mondtam magyar vagyok. Érdekes. Válaszolta. Ráncoktól barázdált mélykék szeme csendesen mosolygott. A feleségem is. Ilona. Magyar volt. Egy éve halt meg. Mellrákban. Holnap délután, ha van ideje, jöjjön át. Árván maradt a feleségem könyvtára. Mondta. Olvasni nem tudom a könyveket. Nem értem a magyar nyelvet. Főleg versek. Mindig Ilona fordított nekem.
Csendes vasárnap délután volt, mikor bekopogtam Gregory Smith fenyőajtaján. Az egész házon szendergett a puha félhomály. A nappali hatalmas üvegablakai mint félig nyitott szemek figyelték a kora őszben hulló levelek játékát . Gregory Smith szürke öreg macskája lustán nyújtódzott a mohazöld sötétítőfüggöny alatt. A szoba bal oldala volt a könyvtár. Több száz kötettel. Alulról, a harmadik polctól egészen az ablak melletti állvány alsó polcáig magyar könyveket talál. Mondta. Vigyen belőlük párat. Van itt Petőfi. Ady. Vörösmarty. Én Tóth Árpádot szerettem. Hallgatni. Magyarul.
A falakon festmények. Csendéletek. Gregory Smith képei. Üres óráiban festegetett. Önmaga gyönyörűségére. Főleg csendéleteket. Könyveket, virágokat. Barokk gyertyatartókat. Hangszereket. Portrét csak egyszer festett. Ilona halála után. Egy lánykori fénykép alapján.
A nappaliból a konyhába vezet. A padlón mozaikokból kirakott piros, sárga tulipánok indáznak mélykék csempékkel ölelkezve. Régi tulipános ládák mintájára emlékeztet. A falon tündököl a Nap, a Hold. És a csillagok. Megígértem Ilonának, hogy mindig színes konyhája lesz. Mondta Gregory Smith. Olyan mintákkal, amilyeneket ő szeretne. Én Ilona második férje vagyok. Gyermeke sosem volt. Sem tőlem, sem mástól. Amúgy színésznőnek készült, de amikor férjhez ment egy cabbagetowni építési vállalkozóhoz, legördültek előtte a világot jelentő deszkák nehéz bársonyfüggönyei.
Házat építettek egy csendes utcában. Patyolattiszta fehér konyhával. És ez lett házasságának átka. Vagyis a döntés. Hogy fehér padlócsempe legyen a konyhában. Ő homokszínűt szeretett volna. A cabbagetowni vállalkozó fehéret. Ilona szinte óránként takarított. Utálta a fehér csempéket. De meggyőzték, hogy nagyobbnak tűnik majd a szűk konyha. Ezért lett a nappali is fehér. Hogy világosabbnak, szabadabbnak tűnjön a szoba, mint amilyen valójában. De az állandó takarítás lassan teljesen befészkelte magát Ilona mindennapjaiba. Óráiba. Perceibe. Pillanataiba. Férje állandóan szóvá tette, hogy piszkos a padló. S hogy ez egyedül Ilona szégyene. Igénytelen asszony. Az nem számított, hogy a cabbagetowni építési vállalkozó földdarabos bakancsával naponta többször átgázolt a frissen mosott csempéken. Az nem számított, hogy reggelente szinte direkt öntött félre pár cseppet a kávéjából. Hogy állva ette a pirítóst. Néha mézet is csurgatott rá, és csak nézte, miként aranylanak az édes mézcseppek a hófehér padlón.
A hideg csempén térdelve sokszor keveredtek Ilona könnyei a mosószeres vízzel. Karjai zsibbadtak a súrolástól. Belefáradt, hogy a csempék újra és újra koszosak lesznek. És rájött, hogy addig soha nem lesznek tiszták, míg a sáros bakancs átgázol rajtuk. Nap mint nap. Többször is.
Mikor tizennyolc évvel ezelőtt, a Salvation Army színjátszókörének próbája után megkértem Ilona kezét, megígértem neki, hogy a házunk tele lesz színekkel. És a padló mintás lesz. Kedvenc virága a tulipán volt. Ezért ilyen a konyhapadlónk.
Szóval, melyik könyvet viszi el? Kérdezi. Szeretné a Tóth Árpádot? Igen. Bólintok. Errefelé nem minden nap talál az ember lánya magyar nyelvű verseskötetet. Mutatnék valamit, mielőtt elköszönne. Mondja. Csak egy pillanat. Bemegy a hálószobába. Kihoz egy kisebb méretű festett női portrét. Ő Ilona. Az éjjeli szekrényen tartom ezt a képet… Én festettem. Gyors mozdulattal nyúl kék kockás ingjének bal felső zsebébe. Nézze csak. Keze meg-megremeg. Erről a fiatalkori képről másoltam. Ugye szép? Igen. Szép. Bólintok. Előttem búzakalász szőke, mogyoróbarna szemű fiatal nő. Hosszú haja varkocsba fonva. Fején piros, tulipános párta. Finoman metszett arcáról árad a jóság. Ő Ilona. Színházi jelmezben. Szép. Mint a magyar népmesék Tündérszép Ilonája.
Már fél hétre jár. Kezemben a Tóth Árpád kötettel hazafelé tartva még egy párszor visszanézek. A vörös téglás házra. A vadszőlő oltalmazó indáira. Ahogy finoman körbeölelik Gregory Smith-t. És az ő tündérszép Ilonáját.
