Írta: Turányi Tamás
Gyilkosokkal álmodni rendszeresen − meglehetősen baljós éjszakai program.
Különösen így, hogy három hónapja a munkahelyemen, egy gyárépületben lakom,
s nyár ide vagy oda, azért csak verdes a szél itt, a Zsámbéki-medence kellős közepén minden verdeshetőt, ablakot, ajtót, nyílást, és a kazánház sem takarékoskodik félálomban felöltöztethető zajokkal, hadd ne soroljam. Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy nyugodtan, sőt, kedélyesen közlekedjek a sötét folyosókon, a gyerekkoromból hozott „fear of the dark" mégis ezen a helyen múlt el végérvényesen. Tudomásul vettem, hogy az árnyékoknak előbb-utóbb testük lesz, ha tetszik, ha nem, személyesülnek, alakot öltenek − de elférünk. Nem ez az ijesztő, hanem ami a hálózsákomban, az álomba süppedés után következik. Mellém telepszik valaki (mármint álmomban), és mesélni kezd, s lassan kiderül, hogy a létező legnagyobb bűnt követte el, s ennek mibenlétéről próbál beszélni. De nem tud. S akkor én segítek, idézve a teljes sort a harmadik richárdból: „mivel szeretnem nem lehet / hát úgy döntöttem, hogy gazember leszek". Az élet kioltása, mondják, az egyetlen igazi élmény, mármint a férfinak, akinek megtapasztalhatatlan az élet-adás, a szülés élménye. Minden, ami e két pólus között van, maszatolás csupán. Aki másra emeli a kezét, megrekedt valahol a gyermek-létben, de aki önmagára, azt komolyan kell venni.
„Az egyetlen igazi filozófiai kérdés az öngyilkosság"− mondja Camus. Bontható-e ez tovább, kérdi a fekhelyemhez települt gyilkos − vagyis én. Az élet igazi eseményeinek, csomópontjainak nincsen környezete, ahogy egy hegycsúcsnak sincs, magában áll, és kész. S ahogy hallgatom a gyilkosokat, rájövök, hogy nekem is ölnöm kell, a jelenlévő múltat elmúlttá pusztítani. S ha marad utána valami élő, ahhoz már nem illeszthető mérce, nem lehet besorolni, megindokolni − mert az vagyok én. De ez az első halál nagyon hosszadalmas, mondja az aktuális álombéli gyilkos, hát akkor gyűljetek körém mind, mondom. A többire − jobb esetben − nem emlékszem, gyorsan jön el a hajnal errefelé. Rács van az ablakon, a hasamra kúszik az árnyéka az erőtlen virradatban, s akkor − de csakis akkor − egy pillanatra erőt vesz rajtam az illúziótlanság, és a következő órát sikerül úgy élnem, mintha az volna az utolsó − aztán jön a reggel, a maszatolás. Élet. És folytatni, elalvásig. Születésig.