Az egyetem előtt hatalmas volt a rajzás, a gyülekező esőfelhők közeledő árnyékára még ügyet sem vetettek az éles napsugarak. Fiúk és lányok álldogáltak kicsit tétován a jövés-menés közepén, „Free Hug” feliratú táblákkal. A félénkebbek szemlesütve tartogatták transzparenseiket, az elszántabbak időről időre bepróbálkoztak, a biztos siker reményében az ellenkező nemű kortársaknál vagy éppen mindent egy lapra téve akár idősebb, tekintélyt és szigort sugárzó embereknél. Mindig önkéntelen nevetés és meglepett, de határozott visszaölelés volt a válasz.
Pedig alapvetően mindenki védekezik az idegen érintéstől, a tömegben alig-alig viselhető el az akaratlanul hozzánk szoruló testek jelenléte, a véletlen érintéseket pedig szinte kötelezően kíséri a bocsánatkérés. A kézfogás mintha épp a két ember távolságát őrizné határozottan és szigorúan a pontosan két karnyi távolságban, a puszi és az ölelés viszont már bizonyosan minimum a barátság intimitását feltételezi, de még ott sem feltétlenül gyakori. A kisgyerekek egyszerre hálás és kínos határterületként mozognak ebben a testek találkozására figyelmesen ügyelő világban, amelynek számukra a felső határa legfőképpen szemmagasságuk, vagyis a felnőttek térd- vagy combmagassága, így előfordul, hogy nagyobb sokadalomban elvétik az oltalmazást ígérő farmernadrágos lábszárat a játszótéren vagy a pénztárnál s meghökkentően szorosan átölelik az idegen felnőttet. Majd hamar megtanulják, hogy nem szabad a buszon előttük ülők haját vagy vállát babrálni, gyűrűjét, karóráját macerálni, s tudják, hogy anya vagy apa nem örül az őket állandóan fogdosni, megcsipkedni akaró idegen néniknek, akik mindig saját unokáikat vágyják bennük. A lányok számára az ölelés egyébként is furcsa dolog, amikor mellük bimbózni kezd, minden ölelés fájdalmas és indiszkrét, még hosszú évek múlva is, s csak irigykedéssel figyelik a felnövő fiúk férfibarátsággá érő erőteljes öleléseit, olyat a barátnők szinte soha vagy csak a legritkább esetben. Mintha egy idő után mindenki listát vezetne arról, kit ölelhet meg és vissza.
Persze, az ingyen ölelés csak illúzió, ingyen nincsen ölelés, mert abban mindig ott van a kiszámíthatatlanul termelődő endorfin és a még kiszámíthatatlanabbul lesújtó adrenalin, meg az esetleges és sokszor szintén a semmiből előkerülő határsértés alig elviselhető érzése a szégyenkezéssel. Az ölelés soha nem semleges, de talán néha, ha nincs, akitől megkapható, valamiféle kontrollálhatatlan drogként mégis kipróbálható az ingyenes verzió.
A következő szünetben spontán lemegyek egy ingyen ölelésért.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra kattintva az ismerősök tudni fogják: Tetszik.)
