Írta: B.Tóth Klári


Kipling: A dzsungel könyve. Többezer kötetes házi könyvtárunk egyik súlyos hiányossága.
Különböző higított változat akad ugyan a polcon, de családi elv, hogy csak minőségi anyaggal dolgozunk.
Szóval lányomnak  péntekre olvasónaplót kell írni a könyvről. Miután hiába telefonáltuk körbe a rokonságot, elballagtunk a legközelebbi Szabó Ervin fiókba. Mióta merünk kicsik lenni, merjük a tömegközlekedést is tömeges gyalogos közlekedéssé magasztosítani. Így aztán – busz nem lévén – sportosan legyűrtük a három megállót, pontosabban ötöt, mert a nagy beszélgetésben túlmentünk három utcányit.
Előre elterveztem, hogy szelíd leszek és udvarias, a könyvtáros hölgyek nem tehetnek a zuhogó esőről, a nyakig érő sárról, a fájós lábamról és a plusz két megállóról. Ugyanis a római útburkoló kultúrát részlegesen követve csak minden második utca van lekövezve, de az is minek, úgyis ráhordjuk a kövezetlenről a sarat.
Az alábbi történetről azonban tehetnek:
Néhány éve fiammal kerestük ugyanitt az Egri Csillagokat Gárdonyitól, amit másnapra kellett volna elolvasni (!) Utolsó határidő… Első kérdésem volt: Megvan-e a könyv?
– Előbb be kell iratkozni, csak utána tudjuk megnézni, de biztos, hogy megvan– hangzott a megnyugtató válasz.
Fél nap alatt ki is töltöttük a tekintélyes mennyiségű kérdőívet, kemény szellemi munka volt életünk legapróbb részleteire visszaemlékezni. Gondoltam, sebaj, nem vész kárba, kérek egy másolatot és kiadom memoárnak. Bár rémlik, hogy a derékbőségemet illetően nem voltam elég korrekt.
Miután elkészült a két irodalmi fércmű – ugyanis külön-külön voltak kíváncsiak életpályánkra – felhívták a figyelmünket, hogy – hagyománytisztelő könyvtárosok lévén – élnek pallosjogukkal, amennyiben a könyvnek a legkisebb baja esik. Legjobb, ha hazaérve rögtön végigvizsgáljuk a kölcsönzött közkincset, nincs-e rajta sérülés, mert ha igen, életbe lép a pallosjog. Bátorkodtam megjegyezni, nem lenne-e célszerűbb, ha ők vennének látleletet a könyvről, mielőtt kikölcsönzik, sőt ezt visszahozatalkor is megejtenék. Én ugyanis otthon csak magam előtt tudnám bizonyítani, hogy pl. a hiányzó ötven oldalt nem mi téptük ki budipapírnak a legutóbb (is) elmaradt jövedelempótlás kompenzálásaként, és nem mi rajzoltunk Hitler-bajuszt a képen látható hölgyeknek.
– Azért csak nézze meg otthon, nekünk itt sok a dolgunk – mondta a  született intelligenciával áthatott hang a rokokó frizura alól, kikukkantva a  pulton tornyosuló könyvhalmazból.
Közben előkerült a másik könyvtáros, teljes hús-vér valóságban egy talpraesett ténsasszony, aki az előző virtuális lény könyvekről alkotott eszmei ismereteivel szemben a földhözragadt valóságot képviselte. Miután életünk egyik sarkalatos eseménye, a beiratkozás annak rendje és módja szerint megtörtént, közölte, hogy a keresett könyv ugyan tíz példányban megvan, de nem adható ki. Ugyanis már mind ki van kölcsönözve. (Itt javaslom a jövő magyartanárainak, hogy a kötelező olvasmányok határidejét – legalább kerületenként – havi különbséggel szabják meg.)
Ez a jelenet néhány könyvtárban megismétlődött, miután mindenütt tagok lettünk a megfelelő fizetség ellenében, de könyv sehol. Közben erősen beesteledett. Mivel a vacsora árát hazai könyvtáraink támogatására fordítottuk, közértbe már nem kellett mennünk.
Hazafelé légpárnán közlekedtem, ugyanis csupa hólyag lett a talpam a korszerű környezetbarát közlekedéstől.
Otthon fiam lehozta a padlásról a régi diafilm-vetítőt, a Két bors ökröcske és a Három kismalac közül kihalászta az Egri csillagok ovisoknak szóló változatát.
Ahogy nyikorogva tekertük a filmet, újra átéltem gyerekkorom meghitt estéinek hangulatát, amikor az Aladdin Diafilmgyártó Vállalat jóvoltából úgy ismerhettem meg leendő kötelező olvasmányaim kivonatát, hogy még nem sejtettem: kötelező olvasmányok lesznek.
Mire kiderült, már késő volt. Már megszerettem őket, és alig vártam, hogy többet tudjak meg róluk.
Így hát fiam megírta élete legvelősebb olvasmánynaplóját, mely a részleteket illetően csupa talány volt…
De ez a történet a múlt homályába vész, és most sem befolyásolhatja az emberiség globális megjavulásába vetett hitemet.
Visszatérve a mai napra, lányommal beléptünk a könyvtárba. A könyvtárosok kifinomult vonásairól csak úgy áradt a kultúra. Ez aggasztóan ismerős jel volt, de a „ megvan-e Kiplingtől a Dzsungel könyve, mielőtt beiratkoznánk, ugyanis péntekre kell, mert ha nem, el kell szaladnunk egy másik könyvtárba” – kérdésünkre adott válasz és az azt követő eseménysor ( kérdőívek tömege, személyi adataink véget nem érő sorolása, könyékig turkálva életünk legapróbb részleteibe) újra fölvetette bennem a memoár kiadásának aktualitását...
A hölgy kifinomult intelligenciával sorolta a rokokó frizura alól, mi minden fog velem és galád családommal történni, amennyiben akár egy karcolás, stb. Menetrend-szerűen megjelent a külvárosi könyvtárosok tenyeres-talpas változata, és közölte a rideg valóságot a könyv sorsát illetően.
Közben odalépett kislányom két CD-vel, és fülig érő szájjal tett vallomást, hogy a könyv nem is olyan fontos, gyorsan összedobja a tankönyv alapján, igazából a CD-k miatt akart beiratkozni, de csak szülővel lehetett...
Hazafelé azon morfondíroztam, miért is fogadtam meg három gyerekem születése előtt, hogy sose verem meg őket. Azért néha egy-egy pofon akár hasznos is lehetne...