Írta: Vaskó Ilona
Még reggel fél hét sem volt mikor az ágyam mellett csöngött a vonalas telefon. Anyukám szólt bele zaklatottan, sírós, magas hangon: „Azonnal indulj gyermekem, apád visszaesett az ágyban és nem mozdul, már hívtam a mentőket…” Anyám soha nem volt hisztérikus. A hideg realizmus hangján szólt mindig. Szigorú, kemény asszony volt, aki tisztességre nevelt minket, kőkemény szigorral. A hangja most a gyermeki kétségbeeséstől, és valódi tragédiától szinte sivított. Tudtam mennem kell.
Egyetlen kérdés sem tettem fel, hogy de miért, mikor, hogyan. Csak mondtam, indulok. Ritkán szólt az ágy melletti telefon nagyon korán, vagy nagyon későn… De olyankor mindig bajt üzent. Most is ez történt. Én mindig, kérdés nélkül magamra húztam a ruháimat, amit éppen találtam, és indultam. Mindegy volt, hogy az apámmal, az anyámmal, a bátyámmal, valamely barátommal, mindegy kivel történt valami, én indultam, mert megkértek. Így neveltek. Ha megkérnek, és tudsz segíteni, tenned kell. Én kérdés nélkül tettem. Én igen. A mellettem fekvő férj nem így gondolta soha. „Miért mindig téged ugráltatnak? Miért mindig mindenre ugrassz első szóra? Hülye vagy!” Vagy ilyenek: „Nincs neki gyereke? Anyja?” Jelen esetben, felvázoltam mi történt, és ő megint rideg rosszindulattal közölte, „úgysincs annak semmi baja! Miért megint neked kell már menni?!”
Nem érdekelt a kérdése, tudtam mennem kell, de megint ostorcsapásként értek a szavai. Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondata lesz, amitől visszavonhatatlanul meggyűlölöm. Nem tudtam még abban a pillanatban, hogy mérget csepegtetett belém, mert titkon reménykedtem, hogy valóban semmi baja nem lesz.
De baljóslatú volt bennem minden. Éreztem, hogy amint belépek az ajtón, olyat fogok látni, amiről tudom, hogy létezik, de nem akarom, hogy megtörténjen. A ház előtt megállva a mentő már ott volt, én siettem be, és a házba lépve, anyám szűkölését hallottam meg. Nem úgy sírt, mint amikor az ember sír, vagy zokog, nyüszített, mint egy kelepcébe került haldokló állat. Beléptem a hálószobába, és az életem örökre megváltozott. Azon a kora májusi reggelen, végérvényesen fel kellett nőnöm. Apám ott feküdt az ágyán, letakarva, karja oldalt lelógva az ágyról. Két mentős állt mellette. Meglátták, amint belépek, és a számból visszafogott kiáltással szakadt fel egyetlen kiáltás: „Apa!” Két pár kétségbeesett idegen szempár nézett rám. A két mentősé. Megrendültek. Láttam rajtuk, hogy megrendültek ők is. Talán anyám szűkölése, vagy az én egyszavas felkiáltásom tette, de részvét volt a szemükben. Ennyire emlékszem belőlük, mert lekötött egy időre apám helyzete az ágyon.
Lógott a karja az ágyról. Lelógott oldalt. Nem láttam az arcát, csak a karját néztem meredten, és nem mertem szólni, hogy tegyék már fel, mert mindig fájt a karja, és nehogy elzsibbadjon. Álltam, és vártam, hogy mégis felemeli a kezét és magához int, hogy elhangzik a szájából az a fenti mondat, hogy „nincs nekem semmi bajom”. Ekkor csirázott ki szívemben először a megbocsájthatatlanság magja. Ekkor született meg szívemben a megbocsájthatatlan harag fogalma. Ekkor csirázott ki szívemben először a megbocsájthatatlanság fája. Ekkor született meg szívemben megbocsájthatatlan harag fogalma. A méreg elkezdett hatni.
Anyám szűkölése térített magához. Szaladtam a másik szobába, hogy vele mi van. De csak szűkölt és ismételgette, hogy „meghalt apád. Meghalt apád, jaj istenem, meghalt apád.” Nem tudtam mit tegyek. Eddig mindig ő vigasztal engem. Eddig ő volt a szememben a világ legerősebb embere. Tudtam, míg ő illetve ők vannak, nekem semmi bajom nem eshet. És most? Rám ruházta azt a hatalmat, amit eddig ő birtokolt. Az erőt, a kitartást, és a végleges döntések minden jogát. Megint felnőttem. Félórán belül még egyszer. Nem tudtam megölelni, féltem, ha megteszem, összeomlok. Féltem, hogy nem bírom ki, hogy végig kell néznem, mint veszíti el minden méltóságát. Én még nem sírhattam, nekem még dolgom volt.
A világ legrosszabb dolga hírnöknek lenni, rossz hír hozójának a legrosszabb lenni. Először a tőlem 6 évvel idősebb bátyámat hívtam. Tudtam, most nem a húga leszek, hanem a nővére, az anyja és az apja egyszerre. Nem veszíthetem el még a józan eszem, még tartanom kell magam. Kicsengett a telefon, közben gyűjtöttem a szavakat, hogyan mondjam meg? Hogyan lehet ezt megmondani?! Felvette, és én mondtam, ami először eszembe jutott, az igazat. „Gyere haza! Apa meghalt!” Nem sokat mondott a telefonba. Ebben hasonlóak voltunk, tudta jönnie kell, de a hangja remegett, úgy, ahogyan az enyém. Nem zokogott még ő sem, nem sivalkodott, és nem hisztériázott, de a hangja pont ugyanazt a visszafogott fájdalmat tükrözte, mint az enyém.
A következő telefon, már a kegyetlen haragomról szólt. Hazatelefonáltam, a saját otthonomba. Bosszúálló haraggal szűrtem a fogaim között a szót, egyetlen szót: „meghalt”. Akartam, hogy szenvedjen a kegyetlenségemtől, azt akartam, hogy nyíljon meg alatta a föld a szégyentől, és süllyedjen el benne, hogy soha, de soha ne jusson eszébe hasonló mondat, mint amit megengedett magának akkor. Nem érdekelt a részvéte, értéktelen volt a számomra minden szava. Letettem a telefont, és felhívtam apám testvérét, és anyám testvéreit. Most szüksége volt rájuk anyámnak.
Nekem, az apámra lett volna szükségem. De ő meg bent fekszik a hálószobában, letakarva, és lelóg az ágyról a karja! Tegye már fel valaki a karját! De csak magamban üvöltöttem. Nem mondtam ki. Nem mertem kimondani! De visszamentem hozzá, az ágyhoz. Nem tettem fel a karját. Nem érintettem meg, és nem néztem meg. Hiszen pizsamában volt, és teljesen kiszolgáltatva a takaró alatt. Egy dolgot tudtam biztosan: nem akarná, hogy így lássam. Felöltözve majd igen, de így ne. Mindig elegánsan befésülve hordta a haját, mindig megborotválkozott, mindig jó illata volt. Ez, itt az ágyon nem ő volt. Nem akarná, hogy így lássam.
Anyám kapott egy nyugtatót, közben berohant a bátyám, és leült apám mellé az ágyra. Feltette a kezét, és sírt. Ő már tudott sírni, nekem még csak könnytől égett a szemem. Én még nem sírhattam, mert még kellett az erőm, hogy elvezessek az autómmal anyósomékhoz, ahol leadom a gyerekeimet. Már semmit nem kértem az apjuktól. Nem kellett a segítsége, ebben sem. Semmiben. Szóltam, hogy el kell rendeznem a lányokat, szólok a körzeti orvosnak, hogy jöjjön ki.
Még mindig nem sírtam. Ott álltam az orvosi rendelő közepén, és az orvos, aki apámat 30 éve kezelte, megrendülten pakolta a papírokat. Mondta menjek nyugodtan, ő külön autóval fog érkezni. Hát elindultam a lányaimért haza. Féltem. Ezen a napon ebben a pillanatban féltem a legjobban. Mit fog szólni a nagylányom?! Rajongásig szerették egymást az apámmal. Mit kell mondjak egy 10 éves gyereknek, akinek ugyan azt a biztonságot jelentette, mint nekem. Beléptem a szobába, de már bent sírt mind a kettő. Az apjuk már elvégezte a munkát. Leültem közéjük a földre, és ez volt az első pillanat, amikor elsírhattam magam. Azt akartam nekik mondani, hogy meghalt nagyapa, de ehelyett az szakadt ki belőlem: „meghalt az apukám.” Először csak csendesen ismételgettem, türelmesen, aztán már kimondtam hangosan. És sírtunk. Olyan szívszaggatóan, ahogy egy gyermek tud siratni egy rajongásig szeretett apát, ahogy egy unoka tud siratni egy végtelenségig szerethető nagyapát – ahogyan ők hívták: nagyapucikát.
Szóltam, öltözzenek, elmegyünk másik mamáékhoz, mert nekem mennem kell vissza. Nem szóltak, jöttek. Csendesen sírdogálva automatikusan öltöztünk mindannyian. Csak az kép ne villanna be állandóan, ahogyan lelóg a karja az ágyról. Semmi mást nem láttam, csak ezt a képet, amikor megérkeztem, és megláttam őt. Még ma is sokszor beugrik, ha eszembe jut apám, és az ő elmúlása.
Kocsival mentem, és még mindig nem tudtam átélni azt a fájdalmat, ami már belül ott dolgozott. Nem bírtam, képtelen voltam világgá ordítani a fájdalmam. Mennem kellett, gépiesen, menni, tenni, lépni, csak csinálni már végre valamit.
Visszafelé hajtottam a körúton az autómmal. Nem lassan, mert megéreztem az egyedül lét biztonságát, éreztem, mint morajlik bennem a vulkán, hogy kitörni vágyik, hát száguldoztam. Nem tudom mennyivel, de gyorsan mentem minden bizonnyal, mert szinte állni láttam magam mellett az autókat. A gyors hajtás egyes embereket versenyzésre késztet… Én ezt nem is tudtam addig, csak amikor egy piros autó vadul, tolakodva száguldozott mellettem, vagy talán inkább velem együtt, nem tudom… A lámpánál tudatosult bennem, hogy ez a másik autó harcolni akar velem. Velem? Most? Mi van ezzel a világgal? Hát nem tudja a világ, hogy meghalt az apukám?! Ahogyan ezt gondoltam ki is mondtam, hajtogattam, mint anyám, otthon, abban a másik szobában. Először csak halkan, majd egyre hangosabban ismételgettem, „meghalt az apukám, meghalt az apukám, meghalt az apukám”. A harcos autó le akart szorítani a lámpánál… Hogy emiatt robbant e akkorát bennem az őrület, hogy generátor volt-e magam sem tudom. Rosszkor volt rossz helyen. Letekerte az ablakát, miközben az öklét rázta, de nem sokáig tehette, mert egy elmeháborodott őrült ordította zokogva az arcába: meghalt az apukám!
És csend lett. Néma csend. Gyönyörű májusi reggel volt. Olyan reggel, mint amikor a szerelem ébred, és rügyek pattannak a fákon. Amikor a madarak olyan vidáman csiripelnek az ágakon ülve, hogy az ember minden ízében érzi az élet leheletét. Egy ilyen májusi reggelen halt meg az apukám.
