Írta:
Akkor még nem sejtem, hogy pontosan négy hónap múlva ismét itt leszek, csapkodni fog a hó, miközben arra várok, hogy a tömzsi boncsegéd megmutassa anyámat pár órával az indulás előtt; akkor még nem tudom, hogy milyen négy hónap van előttem, hiszen még vár otthon; nem képes sírni, csak a harmadik-negyedik napon szakad föl belőle a zokogás, mert a temetésre sem tud eljönni, másfél éve fekvőbeteg, de még hiszi, hogy meggyógyul, karácsonykor már én fogok főzni, hajtogatta tavaly ősszel, januárban azt emlegette, majd húsvétkor, de nyáron sem tudott lábra állni; később azt veszem észre, hogy hiába eszik, egyre fogy, kulcscsontján megmélyül az árok, karján ráncosan lötyögni kezd a hús, amikor keresem a pulzusát, vékonyka csontokat szorítok, megállíthatatlan az ágyban végbemenő folyamat, a szűkülő ereket nem tudom kicserélni, fölöslegesen adom a Trentalt, a Cavintont, s a vége felé a kilencféle gyógyszert, milyen végtelenül egyedül van, csak rémképei látogatják, emlékdarabkák a gyerekkorából, a gyerekkoromból, most értem meg az én és a nem-én végzetszerű különbözőségét; akkor, ott, júliusban még nem hiszem, hogy egy októberi estén mentővel viszem be a kórházba, ahonnan egyszer még hazaengedik, ekkor mosolyog utoljára, jó itthon, sóhajtja, mert te itt vagy, olyan magam voltam a kórteremben, megpróbálom megetetni, de lehetetlen, előkerül a kávéskanál, pár nap múlva a mokkáskanál tartalma sem megy le, belázasodik, szemét nem nyitja ki tíz napig; akkor, az apám fizikai pusztulását ridegen dokumentáló okmányokkal a kezemben még el sem tudom képzelni, mit lehet egy embernek szenvednie; azzal vigasztalom magam, hátha nem érezte, hogy az egyik csövön kapja a szondatápot, a másikon távozik a szervezetből a vizelet, miközben a harmadik csövön keresztül csöpög az infúziós oldat; júliusban még nem ismerem a szondatáp szagát, a szondatápét, aminek maradéka felgyülemlik a szájüregben, s az odaszáradó lepedéket gézzel kell letörölni, ám fél óra alatt újratermelődik, hiszen a közvetlenül a gyomorba lebocsátott műanyagcső gátolja a nyelést, a beszédet; szeme lehunyva, mégsem alszik, valami félálomszerű, köztes állapotban lebeg, talán a hangom sem ismeri meg, keze-lába felpüffedve, ezen ödémák miatt nem lelik meg a vénákat, ezért kipreparálnak egyet a kulcscsont alatt, így hever több mint egy hétig, nem sok jóval biztatom, sopánkodik az orvos, majd két nappal később, a garatreflex visszatértekor fantasztikus javulásról beszél, szabad etetni, itatni; július 17-én délben még elképzelhetetlen mindaz, ami leselkedik ránk, a kiszolgáltatottság Iszonyata, a félelem remegése és a rettegés nyomorúsága, a sírógörcsök és a tehetetlen átkozódások ritmikus láncolata, az egymásra utaltság áldozata, amely katarzisteremtő, a percekért folytatott küzdelem gyötrelme és heroizmusa, az ajándékba kapott napok pátosza és reménykedése, az ágytálazás szégyene és a katéter okozta kínlódás, az anyag szétzilálódása és a szellem elárvulása, de a mégis hite, a csodavárás, majd a kilobbanás, a csönd, az üresség, a hiány; akkor, a júliusi fényben még innen vagyok a metamorfózison, amelynek során ő a gyermek és én a gondviselő, én a felnőtt és ő a csecsemő, akit gyámolítani kell, ringatni, mesélni neki, e szerep megrogyaszt, egyben fölemel, a visszaadás kegyelmében részesít, átemel múlton és jövőn, ez a vég, rebegem, amikor már csak ül, feje lekókadva, kívül került rajta a világ, a fény- és hangimpulzusok nem jutnak el a tudatáig, nem beszél, nem válaszol, zihál a mellkasa, a szívverése száztíznél is több, kelj fel és járj!, kellene mondani, de nincs megváltás. csak láz van, csak injekció van, fehér lepedők suhognak, csak fertőtlenítő szag van;
akkor, azon a napon még beláthatatlan távolságban van tőlem az a novemberi este, amikor utoljára látom, ne menj még! kérlel az idegen város idegen kórházának vaságyában fekve, mennem kell, mert kirakják a szűröm: régen vége a látogatásnak, felelem, holnap hozom a francia krémest, jó?, de már nincs holnap; másnap délután fél kettőkor csendesen, anélkül, hogy mellette lehettem volna; azután a tárgyai, szép sorjában: a szemüveg. a csésze, a pohár, a kés, a kanál, a pongyola, a törölköző, a szappan, a hajkefe, a kistányérok; az aláírt leltárív, a letakart ágy, a fehér lepel alatt az a halom, az az alaktalan valami, önvád és könnyek, támolygás: azon a júliusi napon még hihetetlennek tűnik, hogy ő is itt legyen, itt feküdjön a szürke targoncán, felöltöztetve ünneplő ruhájába, miközben mellette ott magasodik a bádogasztal, amelyen öt merevvé fagyasztott meztelen holttest, férfiak és nők vegyesen, várnak a sorukra, pár percig tartózkodom csak a helyiségben, nem vagyok képes nézni őt ebben a környezetben; az arcán nem találok megnyugvást, feje kicsit jobbra fordulva, inkább némi haragot, sötét dacot tükröznek a vonások, talán az utolsó pillanatok rajzolódtak rájuk, a ritka, őszes haj lesimítva, karja a törzse mellett, nézem a halott anyámat, a torkomban néma iszonyat, nincs rettenetesebb pillanat ennél, meg kéne simogatni a jeges homlokot, a ráncos bőrű kezet; hiába volt minden, hogy bírod a magányt, a rothadásnak felkínálkozott anyag végső magányát, elgyötörten heverni a boncmesterek síkos keze közé, hogy bírod a semmit, kitántorgok, kísértő képek között kezdek el rohanni a fagyos göröngyökön, futok a város szélén, nincs megállás azóta sem, menekülök magam elől, a végzet elől, botladozom templomtól temetőig, sírgödörtől keresztfáig, és még sincs megoldás, és még sincs megváltás, anyám.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)
