A borongós nap végén, de még előtte a napszállatnak, egyszerre hullott le az udvaron álló vén fák összes levele. Az ágak kopaszon meredeztek, alattuk pedig a néhány csepp esőtől elnehezedett száraz lomb, a friss avar hevert. Az öregasszony a kopott küszöbű istállóból egy tépett kotlóst zavart ki, és sűrű szidalmakkal illette. A zilált tollú, kopasz hasú tyúk mindig csak annyit menekült, hogy éppen el ne érje a seprű. Alig várta, hogy ismét bemehessen.
Ez a vesszőfutás tavasz óta gyakran megismétlődött. Néhány tyúk a jászol alá járt tojni, egyikük pedig, amelyet emiatt gyakran megkergetett az öregasszony, rákotlott. Mindig csak néhány tojás volt alatta, de időnként annyi ideig ott maradt, hogy némelyik ki is kelt. Így aztán eme kotlós után – már amikor nem ült a szokott helyén – furcsa csirkecsapat járt. Volt köztük rántanivalótól pelyhes naposig minden korú. Az öregasszony nagyon haragudott rá. Minek most ősszel a csirke? Úgyis elviszi az első dér. Igaz, hogy még nem volt fagy, de lehetett volna. Többször megpróbálta már valami módon leszoktatni a tyúkot a kotlásról, de nem használt neki még az sem, hogy belemártotta az esővizes dézsába. Levágni sajnálta, és tisztában volt vele, hogy olyan rágós a húsa, hogy azt sem ő, sem az öreg meg nem eszi.
A megkergetett kotlós végre átbújt a kerítés alatti résen, amit a kutya kezdett ki magának. A szőlőtőkék között biztonságban érezte magát, megállt. Köré gyűltek a legutóbbi néhány hét alatt kelt csirkéi. Tanácstalanul álldogáltak mellette, a nagyobbak kapirgálni kezdtek. Az öregasszony is megpihent a kerítésre, támaszkodva. Nézte, nézte szótlanul a furcsa társaságot, aztán végigsiklott a szeme a kerten. Az összes almát levitte a levelek után az eső. Nem az erejével, csak úgy . . . Ilyenkor már egy kiadós harmattól is lehull, ami még a fán maradt.
A kotlós és a kis kakasok, jércék, meg az a néhány majdnem pelyhes hátrább mentek, be a szakadozott levelű lapuk alá. Csíkos volt a levelek háta, hiszen annyi sem volt az eső, hogy rendesen megfürdesse őket. Onnan kezdett el rücskös taraját rázva az égre kárálni a vén tyúk. Pedig semmi veszély nem fenyegette. Csak fekete varjak szálltak nagyon magasan. Lassú, súlyos szárnycsapásokkal.
