Csak bámultam a szemem előtt megelevenedett színes, szélesvásznú történelmet.
Az egyik öreg bricsesz nadrágban, fehér ingben, mellényben, kitört, valaha jobb napokat látott csizmában, pörge kalapban, a másik kopottas, de patyolattiszta, halszálkás öltönyben, vulkánfíber bőrönddel kezében. A vasútállomás ódon stílusú épülete csak fokozta a hatást. Talán darutollas, méltóságteljesen sétáló csendőrök hiányoztak, esetleg egy gőzmozdony, amint bodorodó gőzpamacsokat ereszt oldalra magából - talán egy „Nem, nem, soha” plakát a rozsdás kandeláberre ragasztva -, hogy tökéletes legyen az illúzió.
– Földi János, szolgálatjára méltóságos uram! – csapta össze csizmái sarkát az egyik öreg. A másik – az sem volt sokkal fiatalabb, nagyjából egyidősek lehettek, úgy hatvan-hetven között – meglepetten kapta rá a fejét. Aztán körbenézett a néptelen peronon, végül rajtam megakadt a tekintete. Fürkészte az arcom egy darabig, azt keresve tán’, elvigyorodom-e.
– Mit akar jóember? – fordult vissza végül a másik felé.
– Hallottam, hogy haza tetszik költözni, tekintetes uram.
– Hagyja már ezt a tekintetes uramozást – mondta csendesen az öltönyös, és tekintete újra felém rebbent. – Mit akar tőlem?
A másik csak mosolygott tovább.
– Az apám a tekintetes úr apjának, az öreg bárónak a legjobb kocsisa vót. Az apja nagyon szerette az apámat, csak ű foghatta be a két derest, amit Szatmáron vett a báró úr. Ej, mi szép két lú vót…
– Mondja már, mit akar, az Isten áldja meg!
Az öltönyös újra rám nézett, aztán a karórájára, majd el a sínek mentén, ahonnan a vonatnak kellene érkeznie.
– Gondoltam, a tekintetes úrnak is szüksége lesz egy jó kocsisra, ha már hazakőtözött. Én meg vagyok olyan jó kocsis, mint az apám vót. Megtanított mindenre…
– Honnan veszi maga, hogy ideköltözöm? – Az öltönyös öreg hangja élesen csattant a peron kora délutáni csendjében. Valami különös erő támadt fel benne, valami, ami eddig nem volt. Nem volt durva, de határozott igen. Olyan határozottsággal zengett, amit nem lehet tanulni, amire csak születni lehet.
Először láttam a másikat elbizonytalanodni.
– Hát, nem azért jött? – A kérdéssel együtt lekerült a kalap a fejéről, keze tétován végigsimított alaposan megritkult, beőszült hajzatán. – Pedig azt beszélték a faluban, hogy hazajön, és visszavesz mindent. A kastélyt, a fődet… És hogy kitakarítja innen ezt a senkiházit. A Sutákot. Övé mán itt minden, pedig az anyja úgy koldult kenyeret, még pulyakoromban. Kódusok vótak, mind. Most meg… Azt hittem, hazajön... Oszt más világ lesz...
Az öltönyös újra az órát nézte, újra a síneket, de a másik tekintetét láthatóan kerülte. Az meg csak állt ott szótlan, majd a kalap visszakerült a fejére. Köszönni se köszönt, még a fejével se biccentett. Csak megfordult és elment. Láttam, hogy a másik öreg végig követi a tekintetével, egészen addig, amíg alakja be nem fordult az állomásépület sarkánál.
Mobiltelefon zendült türelmetlenül. Az öreg előkereste, majd bőröndjét letéve, tétova, esetlen mozdulatokkal – ahogy csak az öregek tudják –, felvette a hívást.
– Nem – mondta a telefonba. – Még itt vagyok az állomáson… Pár perc múlva… Nézze, Suták! A cselédház és a telek annyiért eladó, amennyit mondtam. Én nem alkuszom. Tudja, sose adnám el, ha a fiamnak nem kellene a pénz. Én most visszautazom. Gondolja meg, és ha kell magának, keresse a fiamat. Ő fogja rendezni a továbbiakat.
Bontotta a vonalat, elrakta a telefont, felvette a bőröndöt, és közelebb lépett a sínekhez.
Láttam, többször hátranézett, amíg meg nem érkezett a vonat.
A sarok felé, ahol a másik öreg eltűnt.