Írta: Mirtse Zsuzsa
Ül a kávéházban, untat. Én is ugyanabban a kávéházban ülök, ugyanannál az asztalnál. Vesztemre. Nincs menekülő útvonal, zárva minden kijárat. Elfogadtam egy meghívást – megbántam már, de most már késő. Egyem meg, amit főztem! (Nem vagyok éhes.)
Köpcös ember, mindenkinek a barátja. Azzal hetvenkedik nekem, hogy ki mindenki barátságos vele. Hogy kiket ismer – mert lássam be, mindenkit. Megértem, nincs más útja. Vele senki nem hetvenkedik. Érdekessé akarja tenni magát, hiszen a rétegzett gondolkodás, meg a benne felgyülemlett tapasztalat talán még érdekes is lehet szerinte nekem. Órákig tárgyal a pincérrel, aztán megrendeli a ház borát, enne is (minek?), de elrontja a rendelést – ki fogja ezt helyette megenni, kérdem. Szörnyen néz ki, mármint amit kihoztak neki, jó, ebben kivételesen vétlen, mégis, így rendelni rossz ízlésre vall. Pörkölttel és nővel egyszerre találkozni szigorúan tilos. Kérkedik (kinek?), ó, nahát, a múltja, az iskolái, a jelene, a jövője, mert az nagyon van neki, és kiváltképp a tervei! Azt hallgassam csak! Csupa kiváló színtér ez itt a kérkedésre. Véleményez. A nőket, akiket ismer. (Milyen alapon?) Hallgatom, pedig a fejére kellene kennem az eltévesztett pörköltjét, de nem, hallgatok. Nem moccanok.
Miközben eszik (de hogyan!), a szomszéd asztalnál ülő férfit bámulom. Fekete garbó, finom szövésű, kockás öltöny, nincs hivalkodás. Jó évjárat, éppen jó még. Lehet, hogy holnap már taszítana ez a furtonfurt visszafogottság. Barázdált arc, megélt, jelentős méretű idő, magabiztosság, jártasság a mozdulatban, ahogy délben a csészéjét a szájához emeli. Ölében újság. Újságtartón, mondtam-e már? Persze éppen az, amit olvasni illik, amit olvasnia kell. Véletlenül sem téved. Nem tesz kódolható jelzéseket, nem tolul. Vonzó világ. Ma még éppen jó, holnap talán viszont kevés. Finoman redőzik a szeme alatt a bőr – kiszolgált sok boldogságot vagy boldogtalanságot, ez akár érdekes is lehetne, de nem az én asztalom. Nem is nézek oda. Talán, mert félek, hogy akkor soha többé nem tudok összerakni egyetlen értelmes mondatot sem. Vagy megromlik a vérem, és bárkit, bármikor eladok, elárulok. Nem lenne polc, amely tartani tudna minket. Nézek, visszanéznek. (Talán fordítva volt a sorrend, de ez most mindegy.) Ma ennyi elég. Elképzelődött, továbbléphetek.
Itten meg bámulom, ahogy hadonászik e drága ember a villájával – végképp nem az én asztalom. Van-e valahol asztalom egyáltalán?
„Ezek a nők sokan vannak – mondja, aki velem ül. – Sokan vannak, és írnak, de minek? Meg aztán kitalálnak mindent mirólunk, férfiakról. Mintha megtörténtünk volna. (Mindig, mindenhogy megtörténhetünk…) Vicces. A női író, ha-ha-ha! Na ja, meg még voltak, akik festettek is, vagy legalábbis megpróbáltak festeni, mindenféle képeket. Nahát, úri huncutság! Unták az időt, mert az időt valamivel meg kell foltozni, ám egy rendes kiállítóteret sem tudnának megtölteni magukkal. Magukkal, jól hallja. Ennek nincs köze a nőiséghez, én már csak tudom. Hallgasson rám! Nem ez a dolguk. És, csak úgy mondom, karmester sincs maguk között. Már női karmester, félre ne értse, cicukám. Tud maga tortát sütni? Az jó. Nagyon jó. Ritka adomány. Persze maguknak ez nem elég. A nő többre törekszik. Gondolkozni akar, vagy mi. Aztán miről írnak? Hát rólunk – vagy legalábbis úgy gondolják. Nincs más témájuk. Azt mondják, ugye, hogy a férfiakról írnak (hö-hö, kuncog, letörli a piros szaftot a szájáról), de ezt csak hiszik. (Még egy pohárral, főúr, ugyanebből, a hölgynek!) Magukról írnak mindnyájan, aranyoskám, saját magukról. A férfiakról nem tudnak semmit, és igazából nem is érdeklik őket. A köldökük fölött hordják a libidójukat, menthetetlenek. Antiszeptikus világ. Maga más (aranyoskám). Maga a helyén van. Látom. Csillog a szeme. Káprázatos szempár, a mindenit! Száz százalékos nő, telített oldatban. Ez igen! Bár ilyenek lennének mind! Biztos nem kér pörköltöt?”
Maghasadás, láncreakció, zöld szivárvány - Mirtse Zsuzsa blogja
www.zoldszivarvany.blogspot.com
