Írta: Bódi Katalin
Mindenkinek a gyárban dolgozott az apukája, sokaknak az anyukája is. A városban mindig összebólintottak egymásnak az öregek, akik még a gyárból ismerték egymást. Csak tízévesen kerültem a közeli általános iskolába, amit még a múlt század eleje tájékán építettek a dolgozók gyermekeinek. Amikor elköltöztünk, ebbe az iskolába írattak anyáék, mert anya pályakezdőként itt tanított rövid ideig, apa meg amúgy is a gyárban dolgozott, hatra járt, amikor nem volt már három műszak, csak egy, akkor is reggel hatra kellett járniuk, még az irodistáknak is. Hárman kerültünk újak abban a tanévben az osztályba. Vera, aki faluról költözött be, s a szép új kertes házukban is volt tisztaszoba. Tündi, akinek elváltak a szülei, ő pedig aztán tizenöt évesen fiút szült egy nála pár évvel
Artemisia Gentileschi: Zsuzsanna és a vének
idősebb srácnak – teljesen komolyan a házasság reményében, s majd csak később, majdnem két évtized múlva ment férjhez, második gyermeke apjához. És én, aki Veráékhoz hasonlóan máshová költözött, mi lakótelepről kertesbe, ahonnan nagyon hiányoztak a kortárs barátok, a zaj, a játszótér, a néha zavaróan zárt közösség.
Ida mentett meg kedvességével, fecsegésével, ahogy történeteket mesélt, ahogy megmutatta, ki hol lakik az osztályból, az iskolából, hiszen ott mindenki a környéken lakott, a legtöbben a két párhuzamosan futó utcában, ami a gyárhoz vezetett, vagy a sportpálya fölötti telepen lévő munkáskolóniákban. Szép arcából világítottak kék szemei, s ahogy az évek múlásával mind nőiesebb lett, egyre inkább hasonlított anyukájára, aki szomorú arccal szívta a piros symphoniákat a konyhában (miféle kegyetlenül gúnyos név ez egy cigarettának?). Délután már az apukája is otthon volt persze, hiszen kettőkor véget ért a műszak. Egyszer örömmel jegyeztem meg Idának, milyen jó neki, hogy külön szobája van, s nem kell rajta testvérrel osztoznia, amikor kibukott belőle, hogy neki van egy bátyja, de nincs itthon, én meg a rendre bajba keverő kíváncsiságommal zaklattam még egy ideig, amíg végre rájöttem, hogy már legalább egy lépéssel tovább gázoltam benne, mint kellett volna.
Aztán nem is foglalkoztam többet ezzel az ijesztő hallgatással, ha valami reménytelennek tűnt, azt mindig feladtam akkoriban. Egyik délelőtt az iskolában épp a folyosón álldogáltunk, amikor Gabi rácsot kezdett rajzolni vonalzójával a metlachitpadlóra, keret, majd függőleges és vízszintes párhuzamok, mire Ida sírva szaladt be a zöldre mázolt ajtajú mosdóba. Csak én nem értettem, az összes többi gyári gyerek rettenetesen jól szórakozott. Majd engem is felvilágosítottak az órák végeztével, aztán szédelegve mentem haza, s nem is tudom, mi volt érthetetlenebb, Ida bátyjának története vagy Gabi elegáns kegyetlensége a vonalzóval. Szóval Pistinek előző nap volt a tárgyalása az ügyészségen a szomszéd városban, mert hónapokkal korábban a sportpálya melletti erdőben megerőszakolt egy lányt (amit pontosan tudtam tízévesen, hogy mit jelent, a legfontosabb dolgokat a lányokat óvó társadalom már időben a fejünkbe verte – menstruáció, terhesség, fogamzásgátlás, erőszak), s börtönbe zárták. Sosem kérdeztem Idát róla, talán hálás volt ezért. Már elballagtunk az általános iskolából, mikor szabadult, ekkor már nem tartottam a kapcsolatot Idával, ahogyan senki mással az osztályból, csak a továbbra is jól működő városi csatornákon keresztül hallottam vissza, hogy mennyire félt Pisti szabadulása előtt Ida, hiszen testvére, akit tízéves kora óta nem látott, elfoglalja majd szobája felét, s nevet ad majd a hallgatásnak, testet a pletykáknak. Én meg azok cinkosa lettem.
