Írta: Kis-Mezei Katalin
(Talán levél)
Ott kellett volna lennem. Ott melletted, fönn a vonatablakban, nem lentről integetni, a poros falusi állomásépület mellől. De a gyerekekkel mindig ez van: megy, ha viszik, ha azt mondják, maradnia kell, hát integet. Honnan tudhattam volna, hogy soha többet nem látlak? Miért őriz úgy az emlékezet, hogy az a panofixbundád van rajtad, amit annyira szerettem, hogy még mindig itt van a kezemben a műszőrme simulása, ezért szeretek a mai napig is minden szőrös állatot, legfőképpen a macskákat, ha simogatom őket, de még ha csak beszélek is róluk, érzem bal tenyeremben azt a szürkésfekete bundát, amiről azt sem tudom, hova tűnt el, mikor te is eltűntél, nyom nélkül, szó nélkül, magyarázat nélkül azon az augusztusi reggelen. Kidöcögött veled a vonat, apu jött néhány nap múlva – nekem hosszú időnek tűnt akkor –, sok év telt el, mire rájöttem, két-három nap lehetett mindössze. Arra is csak később jöttem rá, hogy egy hét kiesett az életemből, onnan kezdve, hogy a fekete vállalati Volga befordult nagyanyámék peremkerületi, még földes utcájába, a szomszéd gyerekek nagy örömére a sofőr még velük is tett egy kis kört, egészen addig, hogy Balatonföldvár felé megy velem a vonat, a nővéred és a férje visznek magukkal, még a születésnapomat is megünnepelték a nyaralás alatt az egyik verőfényes napon, máig emlékszem a fürdőköpenyre és a fodros bikinire, amit akkor kaptam. Sok évnek kellett eltelni, míg a dátumokat összerakosgattam, és rájöttem, nem lehettem a Balatonon a születésnapomon. Előtte való nap temettek.
Ott kellett volna lennem. Ott melletted, az innen-onnan fölszedegetett mondatokból összeálló utolsó napodon, mikor délelőtt még vasaltál, közben a házmester nénivel is beszélgettél egy keveset, aki elvitte a macskámat, amit a lépcsőházban találtam, az ott dolgozó szerelők játékból ledobták egy emeletet, én szedtem föl, vittem haza nagy örömmel, te kerítettél egy rossz tepsit meg hamut a cserépkályhából, azóta tudom, hogy kell szobatisztaságra tanítani a macskát, ő is megtanulta azonnal, mégis eltűnt alig egy hét múlva, és mikor pár hónapra rá megláttam a házmesterék cirmosát, nem ismertem föl a daliás kandúrban az én elveszett kiscicámat. Azt nem tudom, főztél-e ebédet, de nem valószínű, az apu biztos a munkahelyén ebédelt, mint akkoriban minden városi, te meg nem nagyon szerethettél főzni, mert semmi emlékem nincs a főztödről, nagyanyámékhoz jártunk ki hétvégeken ebédelni, akkor már keresztanyámék is ott laktak, a férje hentes volt, hát hús az volt olyankor bőven, nyolcan-tízen ültünk minden vasárnap az asztal körül. Még sosem gondoltam végig, milyen lehetett, mikor az apu megtalált, pedig én is láttam már halottat, az anyósom azalatt az idő alatt halt meg, míg fölmentem az emeletre, szólni a férjemnek, hogy öltözzön végre fel, mindjárt jön az orvos az anyjához, emlékszem, még vissza is néztem a lépcsőről, milyen hangosan zihál az öregasszony, mikor meg jöttem le, már néma csönd volt, valahogy azonnal tudtam, már meghalt, akkor szakadt ki belőle az utolsó lélegzet, mikor odaléptem az ágyához. Mire apu hazaért a munkából, te már órák óta halott voltál, ilyen gyorsan csak a Tardyl öl, ezt meg a Nők Lapjában olvastam egyszer, nem erről szólt a riport, ez csak egy információmorzsa volt, egy újabb adalék a halálodról. A Tardylt sok évvel később kivonták a forgalomból, talán éppen ezért, túl könnyű volt tőle meghalni, nekem még maradt egy doboz, hogy kivonták, akkor tudtam meg, mikor beszedtem, aztán a Korányi után, ahol két napig az intenzíven voltam, átvittek egy pszichiátriára, na ott mondta az orvos, aki megvizsgált. A Korányiban meg azt mondta egy nővér, hogy szövetelhalást is okozhat, érdekes, ez sokkal jobban elborzasztott, mint a halál, de legalább azt is megtudtam tőle, hogy szívgyógyszerektől biztosabban meg lehet halni, mint bármely altatótól.
Ott kellett volna lennem. Ott melletted, a ravatalodnál, amiről azt mondták, kicsit föl volt támasztva, mert anyádék nem akarták elhinni, hogy tényleg öngyilkos lettél, azt hitték, az apu ölt meg, pedig ez képtelenség, az apu úgy szeretett, hogy sose engedett volna el maga mellől, talán ez is volt a baj, te menni akartál, szabadulni a szorításából, az unokanővérem évekkel később mondta, hogy az apu nem engedett. Egyedül talán mehettél volna, de minket nem vihettél volna el, így meg nem mertél. Akkoriban egy nő nem hagyhatta el a gyerekeit, mert világ rosszának kiáltotta volna ki még a saját anyja is, pedig a te anyád sem arról volt híres, hogy nagyon ragaszkodott hozzátok, téged is odaadtak a nagybátyádéknak, mert azoknak meg nem volt saját gyerekük, hát nevelhettek téged, bár mindig is Laci bátyámnak és Ángyikámnak szólítottad őket, hisz azok voltak, bár már óvodába is tőlük jártál. Amit a gyerekkorodról tudok, azt tőlük tudom, Ángyika mindig sokat mesélt rólad, mikor náluk nyaraltam, minden nyarat ott töltöttem, míg éltél, néha még télen is voltam náluk, emlékszem, Laci bátyám egy téli éjjel fölébresztett minket, mentünk ki a disznóólhoz, ott sorakozott a koca mellett egy halom újszülött kismalac, olyan szépet ritkán lát az ember, mint az a rakás kis rózsaszín morcogó hurka. A nagy udvar is előttem van még, ahol a hároméves Csóti Incike szalad és kiabál: „Jaj, neköm, jaj, neköm!”, mert eltörte a csirkeitatót, szavamjárása lett nekem is ez a mondat, te szólsz belőlem ilyenkor, és azok a végtelen paraszt-nyarak. Nekem ők voltak a harmadik nagyszüleim, bár sose így gondoltam rájuk, hogy meghaltál, már csak egyszer, öt évvel később lehettem ott egy hetet, az apu nem akarta tartani a kapcsolatot a családoddal, lehet, ők se nagyon akarták, ha őt hibáztatták a halálodért. Mikor eljött értem azzal a fekete autóval, a hátsó ablakból még láttam Ángyikámékat, ahogy összekapaszkodva állnak a kocsiúton, integetnek, és Ángyikám sír. A temetésen még láthattam volna őket, de nem lehettem ott, az apu azt mondta, kicsi vagyok még a temetéshez, pedig falun mindenki elmehet megnézni a halottat, bár virrasztani csak a felnőttek szoktak, el lehet búcsúzni, én sose féltem a halott látványától, később anyádat is megnézhettem, meg az aput is, az öcsémet azt nem, őt zárt koporsóban ravatalozták föl, annyira roncsolódott a teste, nekem kell látnom a halottat, hogy el tudjam fogadni a halál tényét. Ha akkor láthattalak volna, talán nem álmodnálak a mai napig is élőnek, és talán nem üvöltöm bele az Újköztemető novemberi csöndjébe egy évvel később, az apu és már az új anyám kezét fogva azt, amit álmomban a mai napig is hiszek, hogy nem igaz, nem haltál meg, csak elhagytál minket.
