Írta: Zajácz D. Zoltán:
Kis Amerika
A múlt rendszerben az volt az egyik legrosszabb, hogy csak háromévente utazhattunk Nyugatra. Nem mintha sokan megtehették volna, de azért volt egy réteg, amelyik szívesen ellátogatott volna minden nyáron Párizsba, Bécsbe, Velencébe, vagy a spanyol, görög (bár az, keleten volt) tengerpartra. Így maradt nekünk Csehszlovákia, Jugoszlávia, az NDK és a bolgár Napospart… Ami amúgy nem volt rossz…
Ami engem illet, 25 éves koromig nem jártam Nyugat-Európában, úgyhogy aztán volt mit bepótolnom.
A 80-as évek elején azonban Jugoszlávia már afféle félnyugati ország volt, onnan hoztunk például farmert meg Adidas cuccokat, amikor nálunk még csak két hazai farmernadrág volt, a Trapper és a River Blue. És persze a Tisza cipő, ami a T-betű három szárával némileg emlékeztetett az Adidasra. Nike-ról nem is hallottunk.
Romániába nem vágytam, noha gyönyörű volt a természeti környezet, ám a Ceausescu-rendszer engem félelemmel töltött el, és nem vágytam olyasfajta kalandra, hogy meggyűljön a bajom a szekusokkal. Lehet, hogy én voltam gyáva, de megvártam a rendszerváltást, míg betettem a lábam az országba. Kivéve, amikor pl. vonattal átutazóban voltunk Bulgáriába.
Bulgária jó hely volt, noha a Szovjetunióhoz hasonlóan itt is találtunk olyan hatalmas üzleteket, ahol csak konzervek álltak a polcokon, meg befőttesüvegek. Millió számra…
A Nagy Testvér
A Szovjetunióval kapcsolatban az volt a legzavaróbb, hogy ők voltak a példaképeink: őket másoltuk, ajnároztuk mindenben, ennek ellenére majdnem olyan nehezen utazhattunk be az országba, mint Nyugatra. Meghívólevél kellett például, vagyis valakinek garantálnia kellett, hogy hozzá megyünk és ő felelősséget vállal értünk. Sőt: útvonalengedélyhez kötötték a mozgásunkat, vagyis erről nem lehetett letérni, nehogy olyasmit lássunk, ami…
Mit is?! Katonai objektumokat? Ugyan már, azokra jobban vigyáztak. A szegénységet? Igen, azt hiszem, erről volt szó. Szégyellték, hogy hozzájuk képest mi Kis Amerika, Kelet Svájca voltunk.
Apámék orosz ismerősei három évig itt éltek Magyarországon (a férj faipari mérnök volt, és egy üzemcsarnok építését irányította nálunk). A három év leteltével sírva mentek haza. Azt mondták, soha többé nem lesz ilyen jó dolguk.
(De azért vicces, nem, hogy ha nagy nehezen mégis kijutottunk, mondjuk, Ausztriába, akkor sokkal szabadabban mozoghattunk a kapitalizmus mételye által elárasztott országban, mint a testvéri Szovjetunióban…?)
Amúgy nagyon olcsó hely volt. Akkor. Ma Moszkva a világ egyik legdrágább városa.
Kalandok Észtországban
1989 nyarán, a rendszerváltás küszöbén három hétre egy észt lemezgyűjtő klubhoz látogattunk az egyetemről egy 10 fős csoporttal. Az előző évben észt barátaink jártak Debrecenben, mi pedig a következő nyáron viszonoztuk a látogatást. Tanulságos utazás volt.
Két napon keresztül vonatoztunk, amíg megérkeztünk Tallinba. Már útközben akadt néhány kalandunk, meg néhány érdekes, tanulságos találkozásunk ottani emberekkel.
Egy litván fiú például összebarátkozott velünk a vonaton, és egy álló napon át kérlelt, hogy adjam el neki a walkmanemet, amit azért vittem magammal, hogy oda-vissza útközben zenét hallgassak. Végül azzal lágyította meg a szívemet, hogy azt mondta: “Te hazamész, és veszel otthon egy másikat, de nekem itt nem lehet ilyenem…”
Orosz punkok!
Másnap Pszkovban át kellett szállnunk egy másik vonatra. Éjszaka is tele volt a váróterem, kendős orosz nénikékkel, bácsikkal, akik rengeteg kitüntetést viseltek a Nagy Honvédő Háborúból…
Egyszer csak váratlanul megjelent egy fiatalokból álló punk (!) banda, szétverték a büfépult üvegét. A hazaiak fel sem néztek, úgy látszik, megszokták. Mi néhány másodpercig döbbenten álltunk, majd pillanatokon belül minden irányból rendőrök és önkéntes rendőrök kerültek elő. Az állomás előtti téren fékezett két Volga, és már vitték is őket…
Korábban nekünk senki sem mesélt arról, hogy a Szovjetunióban is élnek punkok…
Megjött a vonat, mutattuk a jegyet, de az ajtóban álló gyezsurnaja (egy nő, aki úgy nézett ki, mint egy férfi, és volt vagy száz kiló), megrázta a fejét, hogy nem, nem, nincs hely.
Mondtuk, de itt a helyjegy… Ez különösebben nem érdekelte, így aztán elő kellett vennünk a nemzetközi valutát: egy Fa szappant és egy Médea dezodort. Szélesen elmosolyodott, és felengedte az egész társaságot.
Komphajóval Finnországba
Észtországban éreztem először, mit jelenthet egy átlagos nyugatnémet szakmunkásnak, ha a Balatonra jön nyaralni. A barátnőmnek és nekem három hétre 900 rubelünk volt (akkor 19 Ft volt a hivatalos árfolyam, de a záhonyi KGST-piacon a lengyelektől beszereztük tízért), miközben kiderült, hogy a Szovjetunióban egy havi átlagfizetés 130 rubel.
A taxi szinte ingyen volt, hiszen két forintba került egy liter benzin, nálunk pedig már akkor 24 forint körül volt… Egy kétszemélyes pezsgős vacsora egy előkelő étteremben 10-15 rubellel apasztotta meg a pénztárcánkat…
Autó-Motor
Szóval, mi voltunk az élet császárai. Egy alkalommal azonban látszólag vérfagyasztó kalandba keveredtünk: tízen voltunk magyarok, így három taxival mentünk el egy esti szaunázásra és vacsorára észt vendéglátóinkhoz. Hazafelé barátaink rendeltek nekünk ismét három taxit. Én három lánnyal az utolsóba szálltam be. A Ladák elindultak egymás után, és én beszélgetni kezdtem a sofőrrel, aki, miután elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, elárulta, hogy a magyar Autó-Motor című magazin a kedvenc lapja, de csak a képeket nézegeti, mert legközelebb Moszkvában van magyar-orosz szótár. (Hiába, mi magyarok, kis nép vagyunk… Aztán egyszer csak elkezdte magyarázni, hogy rendőrségi razzia van, és ő otthon felejtette a pótkereket, úgyhogy most elmegyünk érte, de ne aggódjunk, nem fog többe kerülni, és tud egy rövidebb utat, ahol utolérjük a többieket. Majd lekapta a kormány balra, és behajtottunk egy sűrű, sötét erdőbe. A lányok riadtan néztek rám. Na, gondoltam, ez elvisz bennünket a cimboráihoz, engem megölnek, a lányokat megerőszakolják.
Akkor nyugodtunk meg, amikor megálltunk egy családi ház előtt, ahonnan egy nő jött ki kisgyerekkel a karján.
A fickó bement a garázsba, és lássatok csodát, egy pótkereket gurított ki. Majd egy piros folyadékkal teli üveget nyújtott át mosolyogva. Házi málnabor volt. Azt mondta, látta rajtunk, hogy megijedtünk, úgyhogy ez afféle fájdalomdíj. Aztán egy rövidebb úton tényleg beértük a másik két taxit. Amikor fizetni akartunk, azt mondta, ha megtesszük, inkább felírja a címét, és küldjünk neki egy magyar-orosz szótárt…
Helsinkiben
Egy nap átmentünk a Georg Ots nevű hatalmas hajóval Helsinkibe. Öt rubelért svédasztalos vacsora járt, minden földi jóval. Ott ettem először rákot és kagylót életemben.
Péntek lévén, a hajó tele volt olyan finn utasokkal, akik csak azért hajóztak át Észtországba meg vissza, mert a hajón olcsón be lehetett rúgni. Az alkohol ugyanis méregdrága volt - ma is az - a skandináv országokban.
Miután valutánk nem volt, észt barátaink vettek nekünk orosz pezsgőt, meg egy orosz kiadású dupla Greenpeace-lemezt. Ezen e környezetvédő mozgalom által támogatott lemezen világsztárok: a U2, Sting, Peter Gabriel, Belinda Carlisle és még hosszan sorolhatnám adtak elő dalokat. Igazi unikum volt, Finnországben nem lehetett kapni.
Hát ezeket adtuk el pl. éttermek konyháján, és kaptunk értük finn márkát. Itt viszont csórónak éreztük magunkat. Emlékszem, bementünk egy édességboltba, és míg mi számolgattuk, mit vehetünk meg, addig bejött három 10-12 éves forma kislány, és a zsebpénzükből fejenként teleraktak egy papírzacskót Mars csokival, Haribo cukorkával, Snickerssel, olyasmivel, amit akkor nálunk még nem lehetett kapni. Mi ki sem tudtuk volna fizetni…
