A temetést végül is eltették szombatra, mert hétköznap sokan nem tudtak volna eljönni. Igaz, hogy az asszony holttestének a hűtőben tartása a hét végéig egy vagyonba került, Árpád János nemigen tehetett mást. Megszólta volna a magyar közösség. Isten őrizz a szájukra kerülni, gondolta magában az özvegyen maradt öregember. Így sem voltak többen a sír körül néhány tucatnál. A temető, mint otthon egy nagy legelő, csupasz gyepszőnyegével a közeli dombokba veszett. Itt nem dívat a sírkő - állapítottam meg magamban, miután meglepve tapasztaltam, hogy az emlékezés itthon megszokott kőbe vésett jele mindenestül hiányzik. Helyette egy félméterszer félméteres vaslap hever a fű között. A pap belekezdett az eltávozott búcsúztatásába: Kenetteljes hangon sorolta válogatottan jó tulajdonságait - én meg arra gondoltam: vajon mit csinált itt, Kaliforniában az a sírköves, aki két év után mégiscsak hazajött...
A rövid gyászbeszéd után hamar megtelt a sírgödör, és a gondos kezek gyorsan helyükre rakták a gyepkockákat. Begyógyult a föld sebe, embertársunk porhüvelye ismét az anyaföldé lett. A gyászolók kisebb csoportokba verődve beszélgettek a kötelező részvétnyilvánítás után. A simogató napsugár melege miatt kényelmetlenül feszengtek a sötét ruhák alatt. Beszélgetésfoszlányokat hozott hozzám a neveletlenül nyargalászó szellő. "Benne volt vagy ötezer dollárban", mondta aggodalmasan egy illető a másiknak. "Benne az", nyugtázta a másik, "pedig a mi papunk temette." Hallgattak egy kicsit, aztán ismét megszólalt egyikük: "micsoda üzlet volna: ezerért hazavinni, otthon ezer dollárból fejedelmien eltemetni... háromezer megmaradna. Vagy kettő... Ezerrel alámennénk az ittenieknek, mindenki hozzánk jönne."
A beszélgetők odébb sodródtak, lassan oszladozni kezdett a gyászolók gyülekezete. Árpád János bemutatott egymásnak két embert, akik eddig még nem találkoztak. "A legjobb barátom" fogta meg egyikük vállát. "A legjobb barátja" - hallgasd már meg", méltatlankodott sziszegve Tibor. Karon ragadta Elzát, a szemével intett nekem, és már indultunk is.
***
Még nem veszett bele a nap az óceánba, amikor Árpád János öreg Hondája begördült Tiborék kocsifelhajtójára. Tibor a válla fölött vetette oda Elzának: "na, mit mondtam, nem tud otthon megmaradni." Rekedt hangon köszönt a vendég, "örülök, hogy megismertelek", mondta félig angolul, félig magyarul nekem, amikor bemutattak neki. Ez az aktus a temetésen végül is elmaradt, most pótolta Tibor. "Nem tudok otthon megmaradni, gyerekek", fordult pityergősre az ősz ember hangja. "Minden rá emlékeztet." Csend ülte meg a szobát. "Aludj itt nálunk, Jancsi", szólalt meg Elza, "van itt elég hálószoba."
Kiment ágyneműt húzni. Zavartan hallgattunk tovább, csak a tv karattyolt vidáman. Arra meredtünk mind a hárman. Vécépapírreklám ment éppen. Nagy lendülettel gurult végig egy tekercs a szép fürdőszobacsempén. Árpád János bánatosan felhüppögött: "ez a márka volt az én drágám kedvence". "Ez igen, ez tényleg nagyon jó", nyugtázta Tibor. "Puha, és mégse szakad. És még illatos is." "Kész az ágy", tért vissza Elza. "Feküdjünk le, régen volt reggel." A két ember kerülte egymás pillantását, szótlanul álltunk fel, és tértünk nyugovóra.
***
Riverside felé robogott velünk az autó. A hegyes-dombos vidék kopársága Görögországéra emlékeztetett, a tízsávos út, és a hömpölygő autófolyam azonban nem engedte elkalandozni a képzeletet. Ilyen másutt nemigen van, csak Amerikában. Árpád János a feszengően néma reggeli után hirtelen ötlettől vezérelve hívott meg, tölteném vele a napot. Nagyon kényelmetlen volt a gyászoló, minduntalan sírásra fakadó férfi társasága, de udvariatlanság lett volna visszautasítani. Pedig akkor még azt nem is tudtam, hogy hetvenhat évével milyen bizonytalanul lavírozik a bárkányi autók között. Imigyen haladtunk tehát Riverside irányába. "Lakik ott egy barátom", bocsátotta előre. "Gyönyörű narancsligete van, és most hozott új feleséget Magyarból. Letértünk az autópályáról, és egy szűknek mondható kanyargós szerpentinen felfelé kezdtünk haladni. Gyönyörű tengerszem tárult elénk. Túlsó partja kék hegyek ködébe veszett, az innenső pedig a felkelő nap sugarától volt halványpiros, mint a tejbepottyant rózsaszirom. "Ez itt a Nyílhegy-tó", mondta Árpád János. "Innen kapja egész Los Angeles a vizet. Tudod milyen olcsón vette meg valamikor egy társaság? El se hinnéd... Ma meg drágábban adják belőle a vizet, mint a benzint."
"Itt mindig megálltunk a drágámmal", érzékenyült el. Hullottak a könnyei, elfúló hangon sírt. Visszaültünk az autóba. Elnézést kért: "tudom, hogy kellemetlen neked egy gyászoló vénember... Ne haragudj, majd megpróbálok másra gondolni." Az út most már egészen keskennyé vált, bekanyarodtunk a narancsültetvényre. A fákon csak itt-ott virított néhány gyümölcs, alattuk jóval több látszott széttaposva. Nemrég szüretelhettek.
A gazda, nagyon jó vágású, őszes ötvenes, visszafogottan üdvözölt bennünket, engem lopott pillantásokkal méregetett. Elég nehezen oldódott a hangulat. A belső helyiségek felől gyöngyöző női kacaj hallatszott. Miközben vendéglátónk kimért mozdulatokkal megtömte pipáját, elő is került a hang gazdája. A nevetés ilyen mennyiségben már-már vihogásnak tűnt. A hölgy közeledett korban a férfihoz, ezt azonban szemmel láthatóan leplezni igyekezett. Kövér komondorként dörgölőzve bújt oda élete párjához. A temetés szóba kerülte után csitult el egy kissé, de nem sokáig. A férj láthatóan nem tudott mit kezdeni a nő harsányságával.
Kisétáltunk a narancsosba, és az öreggel egy kissé leszakadva követtük az egymás derekát karjaikkal átfonó párt. "Ezért érdemes volt hazamenni Magyarországra, mi?" Árpád János rám kacsintott, de aztán megint elszontyolodott. "Ugyanilyen csinos volt az én drágám is", folytatta. "Hidd el, hogy én soha nem néztem rá senkire sem, míg élt." Vendéglátóink eltűntek a haragoszöld levelek között, Árpád János tovább beszélt. "Pedig van vagy tíz éve, hogy úgy nem voltunk együtt. Tudod, ő szívbeteg volt, és Alzheimer-kóros. A végén már hol megismert, hol nem. Amikor legutoljára bevittem a sürgősségire, nem tudott magáról. Ott vetkőztették le előttem. Még akkor is olyan gyönyörű fehér volt a bőre, és a kis fekete pussy-ja." Megint sírt. "Tudod mi a pussy?" kérdezte. Bólintottam. "Ne értsd félre, én nem a nőt láttam benne akkor már."
Gazduramék paprikapiros arccal ugrottak elénk az egyik fasorból. Most már a zavartság is feloldódott. Szedtek nekünk egy nagykosár grapefruitot. Akkorák voltak, mint egy-egy sárgadinnye. "Elhagyogatták a mexikánók, akiket a szüretre küldött az áruház", magyarázták. Így aztán túlérett az egyébként fanyar gyümölcs és olyan édes volt, mint a cseppentett méz. Eltartott vagy két hétig, míg Tiboréknál megettük.
***
"Nagy zsivány volt ez az Árpád, hallod..." hozta szóba Tibor Árpád Jánost ismét az egyik este. Már jönnie kellett volna, és Elza aggódott, hogy történt vele valami. Egy hét eltelt a temetés óta, de még mindig félt otthon aludni. Tiborék mintha már unták volna, de igyekeztek nem éreztetni vele. Bár Tibor mintha érdesebbé és érdesebbé vált volna. Néhány nappal azután, hogy tulajdonképpen Tiborékhoz költözött, oda is vetette neki: "Aztán János! Ki neked a legjobb barátod?" Árpád János nem fedezte fel a csapdát. "Ki más volna, Tibor, hát ti, akik befogadtok ezekben a nehéz időkben. Tibor előreugrott a fotelben: "a temetőben nem ezt mondtad, János, ott álltunk melletted, mikor Hankóczyékat bemutattad azoknak az embereknek. Tán azt hiszed, süketek vagyunk?" Árpád János csak zavartan dadogott azon a rossz hangulatú estén. Elza próbálgatta menteni a helyzetet, de kevés sikerrel.
"Szóval nagy zsivány volt, hidd el...", folytatta, pedig Árpád Jánosnak már feltűnt a bejáratnál az autója. "Hagyjad már", csitítgatta Elza, nem látod, hogy megjött? "Mit játssza itt a nagy gyászolót, mikor fűvel-fával megcsalta, míg élt", robbant ki most már. Csakúgy zengett a ház. "Te tán jobb voltál", mondta lehangoltan Elza.
"Szevasztok, gyerekek" rikkantott erőltetett vidámsággal Árpád János. Letett az asztalra egy nagy bonbonosdobozt. Tibor felemelte, megnézte, aztán még az előző hangerővel folytatta: "erre persze van harminc dollárod." "Kifizetem, amit nálatok eszek", sivította az öreg kétségbeesetten. "Na nem azért mondom", vette valamivel halkabbra magát Tibor, de aztán ismét ordításra váltott: "bezzeg a »legjobb barátod« eszedbe se jutott, hogy nála húzd meg magad." Vasvillaszemekkel nézett Árpád Jánosra. "Hagyjátok már békén egymást", próbált közéjük állni Elza. "Hallgass", szólt rá Tibor. "Hozzad a vacsorát." Árpád János a fotelbe roskadva sírt. A válltömései a füléig értek, melle rázkódott. "Ti vagytok a legjobb barátaim, Tibor. Ezt mondtam mindig az én drágámnak is, hidd el." Zsebkendőt vett elő. "Mondtad te a franckarikát. Még mindig élne az az asszony, ha te jobb ember volnál", ugrott fel ismét a fotelből Tibor. Hírtelen mindketten megérezték, hogy olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad. Amikor Elza visszajött, vastag csend ült a szobán. Árpád János hálás szemekkel nézett rá. Megigazította kackiás parókáját, és a hálószoba felé indult. "Az én drágám volt ilyen kedves valamikor hozzám", mondta Elzának. Félénken visszanézett Tiborra. Tibor pedig, mint aki hosszan gondolkozott valamin, hirtelen felkiáltott: "Te János, nem volt benne a te kezed abban, hogy ez az asszony meghalt?"
Árpád János tekintete groteszk álarccá szélesedett. Botladozva a hálószoba felé kezdett hátrálni, és felemelt kézzel ismételgette: "ne... ne... ne..."
