(Már csak néhány csillag ég) Hideg zápor verte zsibbasztó ostorcsapásaival fejemet tegnap este, amint a buszmegállóban megpróbáltam kibetűzni az oszlopra ragasztott menetrendet. Arccal a Central park felé fordulva, baloldalról várható majd a hetes busz érkezése, memorizáltam magamban a reggeli útitervet. A sarkon befordul majd a park déli, rövidebbik oldalán, és végighajt a Fifth Avenue-n a 42. utcáig, ahol a városi könyvtár mellett sorakoznak fel a rendkívüli járatok. El sem lehet téveszteni, néztem végig az esőben sistergő kocsisoron. Parázsló fényszóróik sora beleveszett a park mögött ködlő felhőkarcolók sötétlő kőoszlopainak erdejébe.
Reggelre csak a csípős szél maradt. Már hajnali fél hatkor ott fagyoskodtunk Zsuzsival a félig nyitott huzatos váróban. Az utcán alig mozdult a forgalom, hiszen mégiscsak vasárnap volt. Lúdbőrző hátú tócsák emlékeztettek az éjszakai ítéletidőre. A nap még nem mutatkozott. Virradati józanság borult a városra. Már egészen világos volt, ám a hold és a csillagok mintha nem akartak volna tudomást venni a dologról. Fényesebben világítottak, mint a csendesen mellénk surranó busz lámpái.
Ágymeleg nyirkot, és meghatározhatatlan emberszagot lehelt ránk a halk szisszenéssel felnyíló ajtó. A fekete bőrű sofőr aznapi mosolya még nem volt teljesen kész, álmosan pislogva figyelte, miként potyogtatjuk be a negyeddollárosokat a kasszába. Zsuzsit néztem. Arca hideg és elszánt volt, amilyen talán csak egy észak-kanadai favágóé lehet. Mintha meg volna egy kicsit fázva... Összekuporodva ült az ablak mellett, tekintete elveszett valahol a park fái között. Ide érkeznek majd vissza a Verazzano hídtól negyvenkét kilométer gyötrelem után a maratonfutók.
(Újságpapírt hord a szél) Az összes égtáj felől a könyvtárhoz igyekezett mindenki ezen a hajnalon Manhattanben. Az egyik épület tetején óriási fényújság mutatta Celsiusban és Fahrenheitben, hogy a hőmérséklet éppen fagyponton van. Ennek ellenére számosan pucér lábszárral, ingben, gatyában közeledtek. Szemükben tompa izzás, mozdulataikban végső elszánás. Az épületek oszlopai között sarkonként váltott irányt az orkánszerűvé erősödött szél. Belehajolva, vagy nekitámaszkodva várt sorára tízezernyi futó a világ minden sarkából összegyűlve, hogy a rajthoz vigyék őket az erre a célra bérelt buszok. A könyvtár épülete körül már örvénnyé vadult a szél. A gyorsétkezők papírpoharai, szívószálai, krumpliszacskói, szórólapjai: magazinok, újságok, és még kitudja, mik keringtek a magasban a kelő nap első sugaraiban megmártózva. Néha lecsaptak, mint egy seregélyraj, és tarka hófúvásként gyűltek össze a kovácsoltvas kerítés tövében. Az érkezők ekkor már fegyelmezett sorokban masíroztak a buszok felé. Lábuk alatt ropogott a város szemete, de ők ebből már mit sem vettek tudomásul. Cserepes ajkak motyogtak hangtalan mondatokat, botló léptek emelkedtek a busz lépcsőjéhez. Tucatnyi busz indult egy zászlólendítésre. Kerestem Zsuzsi tekintetét, ám ő olyan feszülten nézett előre, mintha személyesen vezette volna a buszt.
(Dülöngél egy nagykabát) A tömeg nem fogyott. Az áramló emberekkel szembe haladni majdnem olyan kilátástalan erőfeszítésnek tűnt, mint a rohanó felső Tiszán felfelé úszni. Vagy kétsaroknyit haladtam, amikor felnéztem a mellettem magasodó ház falára. Broadway, adta tudtul hátát szorosan a falhoz feszítve a tábla. Ez hát a híres Broadway, forgattam meg számban a szót. Végigpillantottam a széltől visszhangzó épületek között. Nem is olyan messze a Times Squarre hatalmas reklámtáblái villogtak, távolabb pedig a Central park fái nyújtogatták karjaikat. Visszamehetnék ezen az úton is, latolgattam. Hajnali séta a Brodwayn, nem rossz. A város még mindig nem ébredt fel, pedig fél héthez közeledett az idő. Igaz, ilyen barátságtalan időben, jobb ágyban maradni. Már akinek van ágya. Megálltam az egyik színház portáljánál, amely büszkén hirdette: a Miss Saigon című musical immár ötödik esztendeje megy náluk táblás házzal. A plakáton egy helikopter, rajta menekülők csüngő fürtjei. Ismerős képek a vietnami háború és Saigon utolsó óráiról.
Elforduló tekintetem egy öreg néger szürke szálakkal tarkított szakállába ütközött. El sem bírom képzelni mikor és honnan került elő. Valamit eldadogott, amiből csak a tíz centet értettem. Bénultan néztük egymást. Aztán egészen tagoltan, jól érthetően hozzátette: Jesus loves you, azaz Jézus szeret téged.
A mellékutcák lépcsői, és zugai adnak menedéket a csöveseknek. Kialvatlanul, csontig fagyva, borzosan, csipásan keldegéltek. Vastag kabátjaik sötét foltokként váltak el a faltól. A hullámpapírt, amelyen átvészelték az éjszakát, gondosan felgöngyölték. Helyükre a szél máris besodort egy-egy szálkás esernyőmaradványt. Soha ennyi szélszéttépte esernyőt nem láttam még, mint a new yorki Broadwayn.
(Álmosan néz rád a táj) A Centrál parkban korai kocogók rótták mérföldjeiket. Két lovasrendőr léptetett el mellettem. Fiatal emberek voltak, frissen vasaltak, simára borotváltak, csak a szemük nézett rám kissé álmosan. Akkorát köszöntek, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. Valamit észrevehettek meglepetésemen, mert még vissza-visszanéztek, amint rengő farú jóltáplált lovaik lépteinek puha zaja elveszett az avarban.
Hátamat egy hatalmas sziklának vetve a város felé fordultam. Mintha egy szakadék falát bámulnám, úgy magasodott előttem Manhattan. Lábaimnál mókusok ugráltak a fagyos párát lehelő gyepen, a szemhatáromon pedig, fenn az égen, napsütötte felhőcskéknek zuhanva ezüstszürke épülettornyok meredeztek. Még néhány perc, és megcsillan ablakaikon a nap, és vakít majd, mint ahogy a repülő ablakaiból először láttam. Tele lesz sárga taxikkal, rohanó emberekkel a város. Már csak néhány perc, és útra kelnek Zsuzsiék a Verazzanó híd tövéből, hogy átfussanak az East River fölött, aztán Brooklynon, ahol a zsidó közösség tagjai pajesszal, kaftánban, ciceszes övvel járnak. A sok ezer maratonista átkanyarodik Queensen, majd vissza a Queensboro hídon, be Harlembe, és végig a park keleti oldalán.
(Az első villamos már...) Vajon miért dúdolom magamban Bródy nótáját? Hajnal óta ez a dallam kísér, de csak most vettem észre, mert már halkan énekelem. Miért nézem a Fifth Avenue sarkát? Miért jut eszembe a Nagykörút? Hiszen itt nincs is villamos. És ez nem Pest. Megnézem jobban a sarkot: nyugodtan előbukkanhatna a négyes, vagy a hatos. Földszinten egyforma a két város, vagy csak nekem van honvágyam? Na, mindegy, még három óra, és ha Bródy villamosa nem is, de Zsuzsi hullafáradt arca biztosan feltűnik majd a sarkon.
