Írta: Kecskeméti Zsuzsa
Az új diákok avatásakor hamarabb mentem át a templomba, mert mindent át akartam nézni még egyszer. Kint csodás, meleg napsütés, bent viszont szürke és hűvös volt a levegő. Kinyitottam minden ajtót, és pár perc múlva, ahogy áradt be a világos, a levegő is felmelegedett. Tettem-vettem, élveztem a csendet. Szeretek egyedül lenni a templomban, nagyon meghitt. Igen ám, de elég rövid ideig tartott most ez az egyedüllét, mert ahogy kitártam a kapukat, benézett a napközis csoport az iskolába visszamenet, a nevelőjük pedig felvitte őket az orgonához. Ő gyakorolt, az aprók pedig élvezték, hogy mászkálhatnak össze-vissza. Mosolyogva hallgattam, ahogy beleklimpíroznak a zenébe, és nagyot nevetve elszaladnak. Láttam, ahogy fogdossák a több száz éves orgonasípokat, csodálkoznak, hogy bele lehet bújni az orgonába; ahogy szinte percenként megakasztják az orgonaszót a kérdéseikkel. Én is így szoktam meg, hogy a templom jó. Hát miért ne lenne boldog az Úr, ha nevető, huncut, boldog gyermekek töltik be a neki szentelt teret?
Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor észrevettem, hogy egyre többen jönnek be. Azt hittem, már a későbbi avató ünnepségre érkeztek, de még elég korán volt, így megkérdeztem tőlük, miért jöttek. Látták a szélesre tárt kapukat, hallották az orgonát, és hallották a gyerekzsivajt. Volt, aki kérdezgetett, volt, aki csak hallgatta a napközisekkel fűszerezett aranyos orgonaszót, volt, aki csak ült kicsit. Kicsit nézelődtek, beszélgettek, mikor elmentek, odaintettek nekem. Éppen indultam volna a karzatra megnézni, hogy ott is minden rendben van-e, amikor egy négyéves forma kislány viharzott be a főbejáraton. Végigrohant a sorok között az oltárig, megállt, felpattant az első padra, és hangosan hadarni kezdett:
– Képzeld, ma a kistesóm is jött értem, és az oviban meg kézműveseztünk, de anyukám már nagyon vár, mert Bence nemsokára éhes lesz, de mondtam neki, hogy beszaladok, csak megmutatom a szoknyám.
Aztán leugrott, felszaladt az oltárlépcsőn, és pörgött egyet. Akkor esett le, hogy nem is nekem beszél, hanem Jézusnak az oltárképen. Olyan volt, mint egy élő, dobogó szív. Nem hogy nem félt a hatalmas templomtól, hanem ez a csepp kis kacskalábú, vékonyhangú, tűzről pattant apróság megrendíthetetlen hittel köszöntötte az Urat. Annyira édes volt. Hirtelen úgy éreztem, már bent is süt a nap, és az oltár, a padok, a folyosó ujjonganak a kislány szélvész tempójától, cérna hangjától, kis kezének, lábának érintésétől. Életet hozott, mosolyt csalt a bent lévők arcára. Én kicsit tartottam tőle, hogy addig pörög a vékony oltárlépcsőn, hogy leszédül, de lebotorkált, aztán megállt felkiabált a képnek:
– Ugye milyen szép? Ági néni mondta, hogy nagyon csinos vagyok benne, de tényleg az vagyok. Na, szia, sajnos mennem kell, de majd jövök még hétfőn talán, vagy mikor, tudod, amikor szoktunk.
Sarkon fordult, és kisprintelt az ajtón.
Örvendezve néztük. Ennél szebb dolgot aligha lehet elképzelni egy régi templomban. Lassan összeállt a kép: a kislány nyilván gyakran van itt, és biztos az evangélikus oviba jár a mi Ági néninkhez, aki bizony úgy tűnik, nagy csodákra képes. Annyira édes volt a kicsi, ahogy beszaladt a templomba, felszaladt az oltárhoz, mert ott van az ő kedves ismerőse, akinek fontos lehet az ő új pörgős szoknyája, ahogy felállt a padra mind a 90 centijével, hogy jobban hallja őt Jézus... Akik látták, hallották, mosolyogva sétáltak ki a templomból a ragyogó őszi napsütésbe. Én is kiléptem egy pillanatra, hogy átjárjon a meleg őszi levegő. Mikor visszamentem, a templomban is jó meleg volt már, és világos, mintha nemcsak az ajtókon beengedett ősz melengette volna a padokat, hanem egy kicsi szív is ragyogó nyomot hagyott volna maga után.
