Írta: Petrozsényi Nagy Pál
Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét. Délben szinte naponta sercegett a hús Kecskésné tűzhelyén, a könyvelő így ismételten ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb szagok áramába került. Hétfőn hurkát sütöttek, kedden színhúst, ezt követte a töltött káposzta, birkapörkölt... A diétázó férfi kívülről fújta a menüt, Kecskés szomszéd vicceit, rokonai, ismerősei nevét, miután nemcsak a szagok, hanem a hangok is terjednek ám, következésképpen a böfögéstől a szellentésig minden áthallatszott. Aztán betoppantak a vendégek. Puszi, puszi! Örülünk, hogy látunk! – áradoztak Kecskésék végig a kis szobában, ahova úgy befészkelték magukat, hogy sem a vendégek, sem a hőség, de még Ipolyi úr áriái sem űzték őket beljebb.
– Okos enged. Ha ők nem tágítnak, húzódj beljebb te egy szobával, ahol kevésbé hallod őket! – kommendálta a neje, amitől a könyvelő majdnem sokkot kapott.
– Még hogy én! Soha! Inkább naponta áriázom nekik.
Így teltek-múltak a napok. Ha az egyik tüsszentett, a másik tüstént egészségére kívánta. Ha bekapcsolták a Petőfi rádiót, holtbiztos, hogy erre a Kossuth felelt.
Ennyit kettőjükről. A csata folyt, de csak kettőjük közt, amíg föl nem bukkant a harmadik „szomszéd”. Nérónak hívták, s volt vagy nyolcvan centi, akkora hanggal, hogyha ugatni kezdett, a társasház összes lakója rémülten rezzent össze. Ezt a tulajdonságát Kecskés és a többi szomszéd vendégei is hamar megismerték, mert ezentúl egyre ritkábban látogattak hozzájuk. Annál sűrűbben ruccantak ki maguk a társasház lakói. Ki üdülni, ki színházba vagy moziba ment, csakhogy ne hallják azt az istenverte dögöt. Kerekes szomszéd például beült a kórházba, és megműttette magát. Mellesleg, már régóta készült erre, pontosabban Néró beköltözésének percétől. Hát kérem, dög ide-oda, azért mégis hasznos állat: támogatja a színházat, fellendíti a filmipart, csökkenti a víz,- gáz- és villanyfogyasztást, sőt, kikerget a szabadba, a drága friss levegőre, ahova önként aligha mennek már ki manapság.
Sajna az emberek sokszor rövidlátók, s ahelyett hogy hálásak, még ingerültebbek lesznek. Ez történt Néró esetében is, akitől mindenki szabadulni akart.
– Én felmondok – fenyegetődzött a postás, aki a vicsorgó fogaktól való félelmében csakis motorbiciklin mert közlekedni. – Vagy fizessenek benzinpénzt, plusz veszélyességi pótlékot.
– Mérgezzük meg! – rukkolt ki az ötlettel félénken Horacsek szomszéd, ám a többiek gyorsan lehurrogták: veszélyes ötlet, az ilyesmi ma már bűnténynek számít.
Csupán Ipolyi és Kecskés méregették egymást. Nem mondtak sem bűt, sem bát, ők tudták, miért. Különösen Kecskés, nyilván még örült is, amiért a másikat a guta cirógatja.
– Ez a Kecskés immúnis – roppant össze végül szegény Ipolyi úr; elhatározta, hogy kivesz két hét szabadságot, és kiruccan falura a tyúkok, malacok és szülei ölelő karjai közé.
Ott persze szóba se jött a feketekávé, nem karattyoltak a fülükbe, és senki sem beszélt Néróról. Ezzel szemben feleségestül reggel ötkor keltek, megetették az állatokat, elkapálgattak a kertben. Közben hallgatták a madarak énekét, amit hol gágogás, malacsivítás, hol a kutyák, Dráva és Száva csaholása kísért.
A könyvelő pár nap alatt lesült, izmai megduzzadtak, s olyan fogyásnak indult, hogy a szomszédjai alig ismertek rá a falusi kúra után. Ó sem az otthonára. Kerekes úr meghalt, Kecskések elköltöztek, a virágágyások feldúlva, mindezek koronájaként pedig eltűnt maga Néró is tipp-topp házacskájával együtt.
Ipolyi úr sugárzó arccal sétálta körül az elárvult csatateret.
– Úgy látszik, győztünk. Végre csakugyan itthon érzem magam – ölelte át feleségét túláradó boldogságban, utána...
Hát igen, idővel újból visszagömbölyödött, mialatt a napok tovább vánszorogtak. Legalábbis Ipolyi úr szerint, aki lassacskán unatkozni kezdett a társasház síri csendjében. Unta a tévét, a néma szomszédokat, ahonnan se vicceket, se puszikat nem hallott többé. Bezzeg azelőtt, a régi szép időkben, amikor még birkapörkölt főtt a mellettük a lábasban...! Eltervezte, hogy legközelebb megint meglátogatja falun a szüleit.
Addig is szerez egy aranyos dogot, épít neki egy házikót, és Nérónak fogja hívni.
