Írta: Lajtos Nóra
Esti Kornélia megtörölte a szemüvegét. Körkörös ujjmozdulataiban volt némi feszültség, amint pólója alá nyúlva ráncosra gyűrte azt. Felnézett, s közben arra gondolt, mennyivel másabb ez az elmázolt, szemüveg nélküli világ. Szinte fájdalomként hasított bele a kontúrtalanság. Pasztellszínűnek tűntek az éjszaka fényeiben megfürösztött tárgyak. Az íróasztalán lévő nagyító tükörben nézett farkasszemet önmagával. Csak a szemeit vizsgálta, a kitágult pupillákat, azt a két nagy fekete pontot, amelybe fókuszál minden, ami evilági: a lét dialektikája.
A partnere még aludt, amikor visszabújt mellé a félhomályban. Írni ment ki a szobából, egy novellán dolgozott egész éjjel: a holtakról szólón, akik már nem sírnak. Bizonyára nincs is rá okuk, ha még senki nem jött vissza odaátról. Persze, Jézus. De ő is visszament. Szereti a tanításait. Valóban útmutatóak. Jelzőcölöpök, valóságos életbólyák. Szóval a holtakról írt, azokról főképp, akiket hirtelen szakított el családjától a halál, akiknek persze éppúgy fel van vezetve a nagy lábujjra akasztott cédulán a halál beálltának időpontja, mint születésünkkor kapott csuklópánton, hogy vagyunk.
A partnere most hanyatt fordult, s elkezdett horkolni. Megbökte a válla csúcsánál, mire az hangosat horkantva átfordult a másik oldalára, a falnak fordulva. „Kilátszódik a szőrös pocakja” – jegyezte meg undorodva Esti Kornélia magában. „A szájából csöpög a nyál a frissen vasalt ágyneműre.” Ezeket csak most vette észre, mióta úgy élnek egymás mellett, mint két idegen. Soha nem fejezte ki érzelmeit, sem gyermekkorában, sem most. Félt a visszautasításoktól, a konfrontálódástól, inkább magában tartotta a gőzfelhőket, amelyek jöttek-mentek, elmaradtak vagy örökre benne maradtak, s gyilkos galócaformát öltve mai napig megmételyezik érzékeny lelkét. A lét szögesdrót kerítését csak nagyon kevesen képesek átugrani, de még a próbálkozására is csak egy páran képesek. Harc, küzdelem ez a szemüveges világért, amelyben nincs árnyéktalanság és kontúrtalanság, csak talanság van: kiúttalanság, változatlanság.
Esti Kornélia fekete hosszú haja szétterülve feküdt párnáján, amelynek csücskében még a nagyanyja monogramja volt belehímezve. Minden szeretkezésüket a párna megbecstelenítésének érezte, ezért aztán azt minden alkalommal a földre teremtette, és úgy várta, hogy egyszer majd eljön az idő, hogy neki is jó lesz. Fájdalmas volt számára minden lüktetés, mint a kurzor ritmusos mozgása a monitoron. De nem mondta soha. Ahogyan azt sem, hogy a reggeli zuhanyzásnál neki már csak a hidegvíz jut. Abban mosdatja lelkét tisztára, meg a leköszönő Holdat. Csillagültetvényeit, melyek álmainak virágoskertjei, minden éjjel könnyeivel gondozza. Egyik kezében megolvad egy bárányfelhő, másik kezében összeroppan a gyerekkora. Nincs kilincse a kiútnak. Odakint is csak azt látja, hogy letaposott fű a halál. A légyott után már virrad a szomorúság, bekapcsolja a rádiót, és kávét tesz oda főni, aminek illatától mindig émelyeg. Nem is szereti a kávét, de már évek óta, hogy együtt van a férfival, undorodva megissza vele együtt, hadd legyen ez is úgy, mint ahogyan más házaknál szokás. A reggeli kortyolgatások közepette újra és újra szemügyre veszi partnerét. Még mindig nem jött rá, mi tartja össze őket, miféle szemüveges látványvilág az, amelyben két felnőtt ember egymás igényeit nem ismerve fészket rak az unalom, a megszokás. Ilyen, s hasonló gondolatok mázolják be Esti Kornélia agyát, akinek bugyijai kint száradnak az erkélyen, azt siet összeszedni, meg a boxeralsókat. Kisimítja mindegyiket, egyetlen ránc se maradjon rajtuk. Belebújnak az alsójukba, felöltöznek, Esti Kornélia kontúrceruzával rajzol magának szemet, mert az éjszakázásai mély gödröket ástak a szeme környékére. Majd az első rolórésen belépő fények kíséretében távozik a lakásból a partnere, míg Esti Kornélia visszaül a gépéhez, és folytatja az írást: „A holtak nyelve grammatikai struktúrát aligha tartalmaz, leginkább a lélek testbeszéde az, ami kommunikációs formát adhat. A holtakért való ima olyan illatpázsit, amelyet a holt egyetlen szippantással magáénak érezhet, s így jut el fokról fokra egy-egy szinttel feljebb és feljebb a Mindenhatóhoz. A túlvilági utazáshoz nem kell iránytű, még frissen megtisztított szemüveg sem: tükör előtt homályosan láttunk eddig, akkor pedig színről színre. A halál füstpermet is, ahol roncsokban fekszik az áldozat. Az azonosítása a rokonoknak szívük kínzókamrája. De a háromnapos kómából fel nem ébredők feletti anyai virrasztás is tollpihe álom csupán, alkonyi virágcsöndbe burkolózó nebáncsvirág…”
Esti Kornélia most abbahagyja az írást, a hűtőhöz megy, kivesz egy joghurtot, azt kanalazza épp, amikor egy mazsolaszem kerül a szájába. Nem szereti a mazsolát, ráadásul a fogába ragadva csak némi kínszenvedéssel nyeli le végül. Aszott szőlőszemekkel viaskodik most gondolatban, majd eszébe jut, megtörölnie a szemüvegét, mielőtt visszaülne a gép elé. Sajnos nem látja sokkal tisztábban a novellája befejezését. „…alkonyi virágcsöndbe burkolózó nebáncsvirág. S ilyenkor csak a miértek vannak, amelyekre nincsenek válaszok ideát. Láthatatlan csörgősipkás lesz minden nappaluk a gyászoló hozzátartozóknak, és talán egy esőpermetes forró aszfaltról felszálló pára angyal alakjában jelzi csak, hogy mégis Odaföntről jön a szabadítás.”
Kornélia – miután kitette mondata végére a pontot – levette szemüvegét, maga mellé tette a székre, és kinézett az ablakon. A Budai-hegyek mögé már kezdett lenyugodni a Nap: el szeretett volna merülni a pazar látványban, amikor is megjött a partnere. Sörszagú volt a lehelete, amikor megcsókolta. A melleit is megfogdosta, azok is fájtak, amikor hozzájuk nyúlt. Aztán egy huppanással némi roppanásszerű hanggal leült arra a székre, amelyen Esti Kornélia a szemüvegét hagyta. Nem veszekedett vele, úgyis megtörtént már az eset, és különben is van pótszemüvege, de elképzelte, hogy még sincs: ismét a talanság érzése fogta el: tükör által homályosan, igen, ez az, amiért minden csodának hitelt kell adni. Partnere közben sajnálatát fejezte ki, de az „úgyis van másik”-ra megnyugodott, és szürcsölve itta ki a brokkoli krémlevest a tányérból.
Kép forrása: https://i.pinimg.com/