Írta: Margittai H. Ágnes

̶  Anya, anya hány éves vagy?

̶  Miért kérdezed már megint, Picipoci? – kaptam ölbe az alig négyéves Pisti fiamat.

̶  Elfelejtettem, mit mondtál tegnap.

̶  Harminc, harminc! Figyelj, három – mutattam az ujjaimmal – és egy nulla, egy karika.

̶  Harminc, harminc – vágtázott ki a szobából.

Abbahagytam a porszívózást, az ablakhoz léptem, és gyönyörködtem a homokozó körül futkározó, selyemhajú, örökmozgó kis csemetémben. Már máskor is észrevettem, hogy a gyereket érdeklik a számok. Lehet, hogy egy kis matematikazseni ugrándozik a kertben? A cseppet sem elfogult anyuka szemével már látni véltem, amikor évek múlva a matematikai Nobel-díjat átveszi… Aztán hirtelen bevillant, hogy nincs is matematikai Nobel-díj, mert Nobel állítólag nem tudta megbocsátani a házvezetőnőjének, hogy megszökött egy matematikussal…

Most megint ez a hányévesvagy kérdés – morfondíroztam. Három éve mindig harmincéves vagyok, és úgy döntöttem, egy jó darabig még ennyi is maradok. Azt mondják, többet is letagadhatnék, de a harminc az olyan szép kerek szám. Alig egy hét múlva rendezték az anyák napi ünnepséget az óvodában. Picipoci kipirult arccal előállt:

̶  Anya, három óra helyett négy órakor kezdődik a műsor…, vagy nem is, három helyett kettőkor.

Eltűnődtem, lehet, hogy mégsem áll olyan jól a számokkal? Na, most hányra menjek?

Nem késtem el. Azt a ruhámat vettem fel, amelyiket Pisti a legjobban szeretett látni rajtam.

A sok kis picipoci meghatottan álldogált az óvó nénik gyűrűjében. Mindig csodálattal töltöttek el az óvodai ünnepségek, hiszen rengeteg ötlettel, gondoskodó szeretettel készültek. Sokszor hálálkodtam amiatt, hogy ilyen féltő-óvó kezek között tudhatom gyermekemet, amikor nincs velem. Mindig valamilyen különleges dolgot találtak ki, most például azt, hogy minden gyerekkel elmondattak néhány mondatot az édesanyjukról, és azt beleírták a kicsik által készített piros rajzlapszívekbe. A csoport műsora után az óvónők egyenként felolvasták a szívbe írt vallomásokat, és aki ráismert magára, az nyújtotta a kezét, és megkapta az ajándékot.

̶  Az én anyukám barna hajú, barna szemű…, az én anyukám szeret főzni…, az én anyukám főzi a legfinomabb tejbegrízt a világon… az én  anyukám csak akkor mérges… ̶  kavarogtak a gyerekszáj tétova, mosolyogni való, naiv bájjal átitatott gondolatai.

̶  Az én anyukám harmincéves. Legjobban a piros-fekete mintás ruháját szeretem látni rajta…

Nem kapcsoltam hirtelen. Aztán meglepődve magamra pillantottam: a ruha stimmel, na és az évszám? Az is! És már emeltem is a kezemet, Picipoci pedig boldogan repült a karjaimba.

Tizenöt év telt el azóta. Picipoci felnőtt, egyetemre jár, nem matematika szakra…

Új lakást vásároltunk a megyeszékhelyen, hogy ne kelljen kollégiumba adni a két gyereket. A házba számozott beléptetővel lehet bejutni. Négyen vagyunk, négyféle szám. Picipoci átölelt, hamiskásan rám kacsintott, és a kezembe adott egyet:

̶  Tessék anya, ez a tied, a 40-es, ahány éves vagy…