Írta: Réti János
Bizony annak a zsemle színű öreg szukának már sehogyan sem fűlik a foga az idomításhoz. Nap mint nap látom, amint a sápadt, kifejezéstelen arcú, hideg tekintetű kamasz nyomában megjelenik a szemközti házak előtti parkban, óvatosan lépdelve, szaglászva az őszi avarban, ahol aztán nem sokra rá egykedvű beletörődéssel hajtja végre kis gazdája utasításait.
Nem kell a járókelőnek elkötelezett állatbarátnak lenni ahhoz, hogy megállapítsa: abból a kutyából már rég kiveszett az öröm, a fény, és helyébe a félelem görcsös fegyelmezettsége, az örökös riadt készenlét költözött. A fiú könyörtelenül pattogtatja parancsait, a kutya pedig kicsit lomhán, olykor kelletlenül, de engedelmeskedik. Föl a padra, tovább a kártyázók betonasztalára, onnan le, lábhoz, majd irány az elhajított fadarabért és vissza. Tekintete fáradt, kíméletért esedező, mozdulatai elcsigázottak. De a gazdi nem kegyelmez, elvégre az ő kutyája sem maradhat le a telep lakásaiban tartott négylábúakhoz képest, sőt... Még akkor sem, ha azok között fiatal, heves vérű németjuhászok és az örökké harcra kész dobermanok feszítik a pórázt.
Az öreg, vegyes származású szuka ugyan szófogadóbb feszes izomzatú ellenlábasainál, de láthatóan nincs ínyére ez a siker. Inkább nehezére esik, mintsem büszkeséggel töltené el, de nincs más választása, ilyen gazda örökölte őt szülőktől vagy nagyszülőktől. Mármint sem korára, sem halványuló képességeire nincs tekintettel, hanem egyvégtében fiatalságát és felsőbbrendűségét fitogtatja vele szemben. Olyan hideg érzéketlenséggel, amilyen hideg és érzéketlen talán csak tizenéves korában képes az ember. Már aki...
De jobb lenne a zsemle színűnek gazda nélkül? Ha nem tartozna a fiúhoz, a családhoz? Ha nem ugráltatná, de nem is etetné, nem vigyázná senki? Ha elcsapnák a háztól, és kóborolhatna kedve szerint. Aztán egy ködös reggel, éhesen és betegen, valami autómonstrum kerekei alatt végezné a nyálkás betonon. Szóval, tudja valaki a választ?