Írta: Deák-Takács Szilvia
Holnap indulok – szedte magát, és valóban indult. Indult újra és újra. Amikor az apja, a dédapám megtelepedett a kis falu kicsiny vályogházában, elhatározta, mindig lesz valami, amit megszépít. De újra és újra vissza fog térni ebbe a lassan nagyítgatott házba. Ez áthagyományozódott. Indultunk nemzedékeken át, ide és oda, messzebb és egyre messzebb, de mindig visszaértünk. Öt nemzedék óta. Vagyis ennyi az, amennyire emberemlékezet, emlékezetem visszavisz, hallomásból-emlékezet ennek nagy része, a többi képzelgés.
Én valahol a mai emlékezet vége felé, egy nemzedék továbbhagyományozását tudom felmutatni. Egy nagyon sárgult képpel kezdem, ami nem szimplán fotó, hanem képes levelezőlap, rajta szépanyám elmosódott alakja: elmosta az idő, a cseréptetőn beszivárgott eső; a nagy utazóláda penészfoglya lett.
Ruháját elfogadnám ma is, alul hirtelen bővülő, lehetséges-e hogy szatén az anyaga, de nem, szinte kizárt, ez karton lehet, esetleg antikos ingruha, nagyon szép az esése, a nyakában megköthető nagy, simára vasalt masnijával.
Haja szürke, füle mögé fésülve, apró, elhullott hajból készült konty van a feje búbjára hozva. A férjéről semmi kép, csak elképzelhetem, hogy erős akaratú volt, hogy ott állt szépanyámmal szemben, akinek a keskeny szája még így sem húzódott mosolyra. Talán városba vágyott, divatlapokra, és a fényképezésre is csak azért adta a fejét, hogy kimozdulhasson, rendelhették ezt a ruhát, s majd felvehette néhányszor a templomba egy-egy úrvacsora alkalmával vagy egy ritka bálba.
A lap hátoldalán a szöveg nagyon személyes, olyan bizalmas, hogy el sem tudom képzelni, ettől a keskeny, szigorú ajkú asszonytól hogy is származhat: mindig térj vissza hozzám.
Dédanyámról már sokkal többet hallottam, egy olyan utcában laktak a faluban, ami kiemelkedett földrajzilag, dombon volt, dombosinak nevezzük ezt a mamát, anyuval máig járunk a sírjához, a többi rokon is hozza a tartós virágokat, s én néha újítok, tobozból készítek ezt-azt, s a régi dolgokat lepusztítom róla nagy lelkifurdalással.
Dombosi mamáék duplaudvaros házban laktak, vagy duplaházasban, sosem tudtam, melyik a jobb, a helyesebb szó erre. Egy udvaron két ház, szemben egymással. Már nem ők és nem is mi éltünk ott, amikor egy nem túl közeli idős ember temetése erről az udvarról történt. Háztól temettek azidőben, az 1970-es évek vége volt, olvasni nem tudtam még, csak a számokat értettem, épp a koporsóra írt számok előtt álltunk, azt néztem – felváltva a szép fekete lakkcipőm orrával, olyan sárga száraz port azóta sem láttam, ez a nyírségi homok udvarokon akkor nagyon természetes volt még. Elképzelem, hogy dombosi mama, aki anyunak a nagymamájaként annyit dicsérte az ő fonott copfos kisunokáját, hogyan tartotta össze a családot. Az ura a háborúban, neki ott a gyerekek, az anyós, tartani kellett magát, a névért, nagy ereje van a faluban a névnek, az azonos vezetéknevűeket különböző előjelekkel látták el. B és K talán a leggyakoribb, K. az kurátor, B. az beni, F. az fábián, helyesebben fábiány, kiejtve nem hallottam máshogy. Mindenki tudott mindenkiről. Sikerekről és kudarcokról.
Az egyik legnagyobb siker az nagyapám és nagyanyám sorozatos felállása volt, főképp nagyapámé, akinek első házassága tabutéma volt a családban. Valami különös fájdalom lengte be a légkört, papó első asszonya és annak kisfia meghaltak, el nem tudtam képzelni, miben lehet meghalni fiatalasszonyka korban és fiatal fiúként. Már ez is különlegessé tette őket az emlékekben. A papó második asszonyától született édesanyám is gondozta „féltestvére” sírját; sosem gondoltam végig ezt a kapcsolatot eddig.
Papó felállt ebből a titokzatos rettenetből, elkezdte újra, megtanulta újra a szeretést, a kert gondozását, belevágott mindenféle újításba, nemesített és termelt, rendületlenül. Visszatért magához. Létrehozta kis szatócsboltját, ami sokkal több volt attól, amit a neve alapján várni lehet. A fehér falú boltocskában azon kívül, hogy mindent lehetett vásárolni, jutott jó szó, „előre kifizetett” cukorka papírosba csomagolva a szegény mezítlábas gyerekeknek, jó tanács a vitázóknak, gazdasági tanácsadás, művészetek után érdeklődőknek saját könyvtárból kölcsönzés. Később titokban csomagolt élelem, amit konyhakendőbe tekerve dobált be – két etetés között – a falubeli nagyon szegények udvaraira; fiam, szeresd az embert, szeresd a jószágot is. Ez volt az egyik elve.
Hozzájutott festőállványhoz, vászonhoz és minden kellékhez, ami a festéshez szükséges, így kezdett bele abba, ami a nehéz időkben aztán továbbélésre erőt adott neki.
Amikor a kis boltjának a kulcsát vagy tán lakatját is be kellett szolgáltatnia, akkor is újrakezdte. Gyermekkorom meséinek alapját szolgáltatták ezek a történések: a kisboltról, a helyéről, a falára festett focizó gyerekekről, a seprőről, az asztalfiáról, a staniclirúl. Sosem tudtam akkor, hogy igaz történetek ezek, mesének hittem, ebből szövődött érték, szeretet, gondoskodás, újrakezdés akarása – ez lett a batyum. Ez a családi batyunk.
Ez az újrakezdő nagyapa vette gondoskodása alá a falu egyik legrendesebb és legjobb vágású legénykéjét. Megtanította előbb csak szépen sepergetni, aztán növényeket nevelni, társalkodni illendően, jól számolni fejben, majd tán udvarolni is. Így lett az, hogy ez a fess legényke kiválasztotta a nagyapa lánykáját a falu szép lányai közül, és elkezdte megtanítani biciklizni. Ezután megkapta a képgyűjteményt, a leveleket, amelyeknek a csomagolására az öreg ráírta a boltban faragott grafitjával: vigyázz rá!
Majd amikor a választott fiatalember katona lett, ejtőernyős, már együtt izgultak érte a nagyapa, a második asszony és az immár jól bicikliző szép leány. Hogy jöjjön haza és kezdjék együtt.
Újra.
A lányom kedvenc képe ez a biciklizős, az ő kedves nagyszüleiről, az összekötő kapocs vagyok én, bár nélkülem is működik már minden. Van, ami sikerült. Egy régi kép az utazóládában, egy digitalizált a falon, egy a számítógépem háttérképeként és egy a lányom blogoldalán nyitóképként. Mellé írva az egyik legmodernebb betűtípussal: mindig térj vissza hozzám. Egy és ugyanaz. A kép, az érzés. Indulni újra, visszatérni.
