Írta: Somorčík Sz. Rozália
Nincs semmiféle levertség vagy rossz hangulat bennem, besorakozom, hozzásimulok a forgalomhoz. Kevés a különc módon viselkedő ember, haladunk, felszállunk, reggel van.
A metró kocsi kapaszkodó rúdjára − előttem úgy három méterre − khaki színű kar tekeredik.
‒ Legyen érzéke a cipőhordáshoz!
‒ Vigyen el táncolni, vagyis táncoljon velem!
‒ Használjuk ki a jólét összes kellemességét.
‒ Mi mindig visszahúzódók és félénkek voltunk, azért bántottak bennünket.
Nemrég mondtam ki ezeket a mondatokat, közben tartom a bőröm, abszolút neutrális akarok lenni. Nem érezni semmit a testben, mert most minden automatikus ott benn, már rég az: a szív dobog, a tüdő lélegzik, a gyomor csendben duruzsol.
Úgy tekeredik a kar a vascsőre, hogy hónaljával melegíti, bicepszével öleli, alkarjával szorítja, ujjaival görcsösen markolja, aztán hirtelen ellöki magát tőle, markában tartja, mint egy zászlórudat, keze elfehéredik a nagy nyomástól, görcstől. Szónoklatba kezd, harciasan, közben forgatja a fejét, mindenkihez beszél.
Franciául tulajdonképpen nem beszélek, nem is értem mit mond, mégis tudom:
‒ Harcoltam a háborúban, hivatásos katona voltam, megsérültem, már nem vagyok az.
Már szegény vagyok. Nincs ételre, italra pénzem. Kérem az itt lévő urakat, hölgyeket, hogy adjanak nekem egy kis pénzt.
Az utasok amúgy is csendben voltak, most meg sehová se néznek.
Közömbösek, természetes ekkora metropoliszban.
Nem adok neki semmit, rögtöni gondolat belül, de a fejem felé van fordítva, mert naiv vagyok, nekem ez egy esemény, mondjuk, élvezem. Ilyen bátor katona, aki drogozik, mifelénk nincs.
Még egyszer elmondja ugyanazt, aztán egy töredéknyi semennyit vár, az arcán minden izom bőrszíj, elindul arrafelé, ahol állok, nem esek az útjába, a metró kocsi ajtajának támaszkodom, eszem ágában sincs különcködni, miért adjak neki pénzt. Miért pont én?
Engem körbefognak a társaim, hozzám úgyse férhet, de nem is félek, nincs mitől, nem veszélyes, szelíd lélek, habár az izmai, még azok is khaki színűek, fojtottak már nyakat, gondolom, ahogy érzem a közeledését.
Derékszöget alkot az ő nézése felém, a karomon keresztül, kapaszkodom, hátammal magabiztosan támaszkodom, erővel. A szeme sár, zöldes-barnás sár, testek vonaglanak benne, akkor adsz? Én azt nézem felé: adok. Mintha megbeszéltük volna, mintha az egész produkciót közösen találtuk volna ki.
Elengedem a rudat, kipattintom a táskám kapcsát, elhúzom a cipzárat, kinyitom a pénztárcám, kiveszem a két eurót, és természetes egyszerűséggel a kinyújtott tenyerébe teszem.
‒ Merci, Madame!
Nyugodtan nézek a szemébe. Lehet, nem is katona.
