Írta: Kántor Zsolt
1.Tradíció anyagcsere
A fekete tinta szüzessége. Mondja az unokatestvérem. Ahogy belemártja a pennát a kalamárisba. Teremtő raszter van a papírlap alatt. Tusrajz, textilszálak. Üzenet és kapcsolat. Kész van, ami készül. Erdély Miklós szavai. A távolságtartás most a tradíció anyagcseréje. (Édes cserje.) Megrohanás-szerű figyelem. Koncentráció, önmegalkotás. Megvalósul-e a személyes élet történő lét-ként való megértése? A cáfolat-szerű celofán már rákerült a tetejére, ami bizarr ború. Még akár lelkesedni is lehetne érte, ha nem lennénk annyira álmosak. Túlhevített Lét. Heroikus bravúr. Hangya rohangál az óra számlapján, az üveglap alatt. A tapasztalat egy kalap. A káprázat bölcsességként kalauzol. Az együttérzés pózol. A lélek elmélkedik a pihék elektromosságán. Vajon mit gondolhat a nyelv? Erről. Van-e mondanivalója a beszédnek?
2.Az absztrakt belepottyan az esetlegesbe
Az absztrakt levestészta belehull a húslevesbe. Az én-határokat szélesíti ki a jóllakottság. Nem a kielégülés tölti be persze maradéktalanul a szükségeket. A mondat megszületésével jön a megértés a világra. Élesztő, hajtóerő az abszolútum. Majd következhet az esztétika. Tulajdonképpen az éjszaka formáit érted meg ebben a szövegösszefüggésben. Grammatológia és Szösszenet. Transzcendens nüánsz. A rajtunk kívül álló valóság. Az láthatatlanban már éltem egyszer. Ott van egy legbelső ajtó, tovább nem elemezhető. Halk, rezignált út van, a megszületés lépcsőin túl. Mit akart tőlem a legfelső száj? A van nem egyéb, mint a szüntelen volt. A megértés akváriuma. A tudás töve, forrása az egyetemes. A szó végighurcolja életedet az időn! A „túláradó” szótár a felfuvalkodás előtt csukódik be. Jobb, ha lapjai közül kicsurran a tapintat. Az etikett konkordanciája, a szabályozó elegancia. ami a beszéd domborműve. Engedjük meg a neveknek, hogy a maguk kimondatlanjába visszatérjenek.
3. Szürmodernitás és szempillák
Még beljebb invitál a megtalált ellenpont. Egy festményből lép ki az idő. Lepattan, felverődik. Csokorba kötöm a számok között kinőtt idő-füvet. A leképezések nem felelnek. Némák, akár a szobrok. Zárványburjánzás: itt materializálódott teória. Az elvont betör, bezúzódik a létezésbe, s egy szépen megágyazott kontextusban találja magát. A véletlen forgatagában, ahol testet ölt. Egy kis piedesztál képződik és pádimentum. Az egó logói. Az érzésvilág, mint provokáció. Tüntetés minden magyarázat és elemzés ellen. A befogadás bornírt processzusa. A „konkrét” kifüstölése a biztonságos odúból. Mimika és szempillák. Az arc kidobása. Rezignált radír. Kóc és kő. Most az ábrándozást befejezem.
4. Ösztön-Óperencia
A véletlen az elvontba hull. A térbeli zsugorodni tanul. „A határ a jelenség titka.” Musil mondja. A behatárolt kikacsintása a határtalan végességébe. Sejtelmes felülemelkedés. Kilépve, elhagyva. Szinte lineárisan. Az idő el akarta venni gondolataimat. Szellem találkozik szellemmel. Kiterjedés, áthatolás. Felruházás, nevet-adás. Az alábecsült szó-száj. Mindenhatónak remélt, szertefoszló bűbáj. Ösztön-Óperencián túl, ahol az ihletett sziget belenyúlik a Fennköltség Kultuszába, egyre hidegebbek a nappalok. Hajszálszerű üvegpálcikákkal dobol a hold. A Frivol-kastély erkélyéről, mintha el akarnák függönyözni az éneklő neppereket. (Elmélet és szeretet.) Az estély megfagy. S mi megtekintjük a szarvasi főteret. Az empíria ragad. Más már az éj anyaga, mint álom idején. A felszisszenés, mint makett. Konkrét (Koncert). Hiedelem és rítus. Kvarc. Az ábrándozást újraírom a fejemmel a levegőégbe. Van Menny. Vannak erős, jó angyalok. Vigyáznak Európára. Remélem. Úgy legyen. Ámen.
