– fikció –
Írta: Csengődi Péter
Budapest, nyár van, kora délután, süt a nap. A fiatal nővel beülünk egy puccos kávézóba. A falakon, a plafonon, mindenütt aranyszínű vonalak futnak, levélmintákat rajzolnak. A szekrények, az asztalok és a székek legalább két évszázaddal ezelőttiek, élénk barnára vannak lakkozva. Leülünk, beszélgetni kezdünk. Megjegyzem neki, hogy még sosem jöttünk ilyen drága helyre, és rögtön hozzátettem, hogy nem rosszindulatból mondom, hátha az felment udvariatlan kérdésem bűne alól.
Nem gond, mondja, csak egyetlen csésze kávé lesz, és úgyis most búcsúzik a fővárostól.
A pincér odajön hozzánk, de még mielőtt felvenné a rendelést, meglátja, hogy a terítő felém eső részen éktelenkedik egy nagy, barna folt, így előbb elnézést kér, és lerántja abroszt. Az asztal hibái láthatóvá válnak, egy kis szelet történelem rajzolódik ki a karcolatokban. Egy pimasz kölyök belevésett nevét csodálgatom. Mikor visszajön a pincér és tiszta terítővel letakarja, közlöm vele, mennyire tetszik így az asztal, mennyire egyedi. Elmondja, hogy a tulajdonos restaurátor ismerőse felajánlotta, hogy kijavítja a bútorokat, de a vendégek meghallották és lebeszélték róla. Elmosolyodik, mikor a munkája szokványos részéhez ér, és hangosan megkérdezi, mit hozhat.
Felveszi a rendelést, és már siet is a következő vendéghez. Megkérdezem a nőt, mi az a búcsú, amit említett. Elmeséli, hogy megkeresték egy új álláslehetőséggel Békéscsabán, egy hét múlva költözik. Sokkal többet nem fog keresni, de talán nem kell majd napról napra élnie. Megkérdezem tőle, hogy megéri-e ezért mindenkit és mindent hátrahagyni, azt válaszolja, nincs más választása.
Kihozzák ezüsttálcán a kávét, két közepes méretű, fehér porceláncsésze díszeleg rajta élénkpiros mintákkal. Leteszik őket a terítőre, és ahogy a lámpák megvilágítják, változatos fénymintákkal festik meg a fehér vásznat.
Kevergetjük a kávét, és a jövőről beszélgetünk, mi lesz velünk, hogyan látjuk magunkat mondjuk öt év múlva. Átterelődnek a mondatok a lehetőségekről a vágyakra, szóba kerül Prága. Elmeséli, mennyire csodálatos a város, hogy beleszerelmesedett a fényképeken látható épületekbe, mennyire szépnek találja a cseh nyelvet, milyen jó lenne hallgatni a járókelőket, és óh, mit meg nem tenne, hogy egyszer majd eljuthasson oda. Mindent, azt mondja.
Békéscsaba az ellenkező irányban van, mutatok rá. Nem érti, mit akarok mondani ezzel. Lassan formálom a mondatokat, még igazából én sem tudom, mit is szeretnék megfogalmazni. Nehezen, de sikerül körülírnom a vezérgondolatot, hogy az ember arra számítana, ha már van valami álma, akkor úgy alakítja az életét, hogy közelebb kerüljön hozzá, akármilyen apró lépésekkel is. Viszont azzal, hogy fizikailag messzebb költözik Prágától, képletesen vagy tudat alatt talán azt fejezi ki, hogy szabotálja a saját vágyait.
Nem szól semmit, szemlesütve kortyolgatja a kávéját. Én is hallgatok, tudom, hogy most megbántottam, mégis úgy érzem, meg kellett mondanom, úgy érzem, nem szeretném igazán, ha nem próbálnék meg segíteni rajta. Várom, hátha végre mond valamit. Unalmamban apránként csodálom meg a hangulatos helyiség mintás falait, színes tárgyait. Csak mi vagyunk szürkék és egyszínűek a díszes kávéházban, két elmosódott folt vagyunk az éles kontúrok között.
Végül elkezdünk beszélni a semmiről, és így telik el lassan az idő, amit együtt tölteni terveztünk. Fizetünk, távozunk, a pincér meglepetten konstatálja, hogy a csészém érintetlen. Kinn az épület előtt elbúcsúzunk, azt füllentjük egymásnak, hogy jó volt ez a találkozó, tudjuk, hamar megbánnánk, ha másképp tennénk. Csak nézünk egymásra, amíg alkalmunk van rá.
Megbontom a csendet. Egy hetet még itt tölt, kérdezem tőle, miért nem megy addig Prágába. Azt mondja, nincs neki pénze arra. Kifakadok, hadarni kezdek. Nem kell mást tennie, csak egyik reggel korán felülni a prágai gyorsvonatra, ami nem sokkal dél után megérkezik. Körbenézhet, a késő estivel haza indulhat, majd a vonaton aludna. Felajánlom neki, hogy a jegyeket megveszem, pár csomag keksszel és két palack ásványvízzel pedig meg tud lenni egy napon át. Nem ideális, de saját szemével láthatja Prágát, ha tényleg ez minden, amit szeretne.
Elmereng azon, amit mondtam, tetszik neki az ötlet, de hamar visszazuhan a valóságba. Most a költözéssel kell foglalkoznia, mondja, rengeteg dolgot kell még elintéznie előtte. Azután meg próbaidőn lesz, nem vehet ki szabadságot, és különben is, jó benyomást kell tennie az új munkahelyén. Úgy érzi, ezt az utazást egész egyszerűen nem teheti meg. Most még. De ha jövőre sem lesz jobb a helyzete, megfogadja a tanácsomat.
Elköszön végleg, elindul hazafelé, vissza sem néz rám. Figyelem, milyen nehézkesen jár. Látom a gondolataimban, ahogy cipeli magával a terhet: Egész életében arra nevelték, hogy a munka a legfontosabb, spórolni kell, visszaszorítani a költekezést, minden egyéb másodlagos. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a rázúdított gondolataimmal, ezekkel a súlyokkal idegen számára a szárnyalás.
Nézem, ahogy lassan távolodik, és tudom, mindegy, hogy egy év, két év, négy, nyolc vagy tizenhat, ez a nő sosem fog felszállni a prágai gyorsra.
