Írta: Kántor Zsolt
Adél-nappalok, napló-lapok
1
Kinyílik az intuíció könyve. Szépiapor és kalcium foszforikum van benne. Plusz Tandori rajza a telefirkált tojásokról. Bár liliom hervadozik a zongorán, az illata már beköltözött a billentyűzetbe. Érezni, ahogy zongorázik Adél, hogy jönnek ki a szirmok a dallamokból és ráfekszenek a hangokra. A karmazsin bordója sárgával keveredik az égen. Ón kerül elő, a függönyön lóg, a mahagóni és kék erek lüktetnek a szoba falán, mintha egy női csípő lenne a konyha csempéjére kiragasztva, mint plakát. Boris Vian orchideái virítanak az asztalon. Adél belélegzi őket. A halak tüsszentenek, pikkely ömlik a hegedűkre az akváriumból. Minden gond elmúlik, az álom könnyen lecsúszik. Újra átforrósodik a kenyér teste. Mászkálsz az időben, mint egy szám. Utazás, fény, távollét kerül a tűnődés filmjébe. És pátosz! Az emlékek lakatlan szigetén kicsit fázok. A burleszk foszforeszkál. Bár a színpadon a horizont felpöndörödik és belelóg a mimózák ágyásába. Egy ecset a szemhéjadra írja a születésed dátumát. Itt van a rébuszok op. 1. Gigantikus táj (a burkolat). Az emberi test. Belül foszforeszkál, délibáb-szerűen hívogat.
2
Adél szavakat álmodik. De átmegy egy éber szakaszon is éjjel. Akkor rögtön leírja, amit álmodott. „A zéró vonzó. (Szentkuthy Miklós írja a Prae - ben) Szénsavtestű harisnyák, ömlő pezsgők estélye zajlik épp, a politika lovasát Artisztikum bástyája kiüti. A hipokrízis nagy pályája ez. A múlt sziluettként vetül az országra. Amulett és egyensúly.” Dulcinea vagyok, gondolja Adél, ágyam (a víz). A gyönyörű mellébeszélés. És ketyeg a történelem szívében a Don Quijote-idő. Ars enciklika. Frusztrált ikonok támadnak fel, még mielőtt lecövekelne a pesszimista szobrok között a harag. Nézz bele a lemondás-felkínálás aranyketrecébe! Szólítja fel Adélt Artisztikum. Téged is megigéz a tűrés- támogatás-tiltás trianguluma? Magnetikus cellák nyílnak Artisztikum ölében. Belső sűrűsödések keletkeznek benne. Homokfúvás-indigók. Egy strand hátlapja. Göcsörtös henger és sima síkok. Imák egymásra hatása. Tér-csapdák. (Megint Szentkuthy). (Miniatűr copf lóg a képbe.) Metszetek, ikonok, bárkák. Ókori keretben egy színes bőrű lány (kék hajjal). Bimbózgató bűnök (etűdök) között alszik. A díványra dőlt cselló. Szertefoszlik Adél álmában.
3
Mi ez a fogalom-kavalkád? Kérdezi az antitest Adéltól? Szólamszövés Ligeti Györgynek, a Musica ricercata dallamára. A motívumok elmosódnak ugyan, de a leplezetlenül mimetikus gesztusokat mégis csak erőteljes akcentussal ellentételezi a hegedű és a gordonka. Az áttetsző és érzéki csembaló viszont túl korán abbahagyja. A platóni emlékezet-paradigma elmúlásként definiálja az időt. Persze a beláthatatlan temporalitás roppant tömege egyetlen axiómát sem tesz semmissé, sem súlyossá. A mondatok úgy közlekednek a levegőég pontjai között, mint a madarak vagy a láthatatlan porszemek. Útjukat csak a fátyolkészítők és a csipkeverőnők értik. S aki délután lefekszik szunyókálni rendszeresen.
4
Adél fürdik Artisztikum kádjában. Rögtön szemügyre veszi a párkányon hagyott kis, fedeles kancsókat. Nemességük és mívességük mellett még szóra is bírhatók. Az egyik azt mondja: Proust! Ha megbillentjük a tetejüket, dallammal örvendeztetnek meg. Az asztal mégsem zsibbasztóan teljességre törő, nem zsúfoltságot sugall, nincs benne az elegancia mindentudó tolakodása. Csak töredékek, apró nüánszok jelzik, az ünnepi asztal megalkotója nem amatőr. Sőt, ínyenc. Hiszen a sásliliom díszítésű halkések mellett ott miniatűr tormatartó. A zsúrkocsin pedig természetesen szamovár. Mellette Csehov szivardoboza. Nyitva. Az ember leülne legszívesebben a bordó székek bársonyos párnáira, de a teremőr mögöttünk áll. Tilos az ízlelés, a fogdosás. Csak a fantázia bújhat be a teáscsészék alá, hogy megérezze a fehér terítő titkos redőit.
5
Adél megérzi egy simogatásba zárt pillanatban, hogy az álom megköt, mint a cement. És utána nem lesz mozgatható az emlék. Lényében s lényegében itatódik át szubsztanciával. A megszűnést kiiktatja az ima. Történetek gyülekeznek az ima házában. A víz az igei s tiszta lencse. „A látvány olyan, mint egy belül viselt amulett.” Esteban Montejo mondata. Az élet egy Nagy Tó. Zimankós viszonyok között: űr. Balladák, májusok. Sápadt pincérnők, spicces bányászok. Országút. A térdig érő erő. Fű a lábak között. A feddés egy szobor. Elégia = melltű. A pozdorja egy tévedés. Adél kinéz az ablakon. Hárfa fürdik a tengerben. A Geometria gyümölcse. Analízis. Forró gravitáció. Belevonzz zárójeleibe az antitestet. Ott fekszik benne, mint egy eltékozolt szám. És szövegösszefüggés őriz őket. Az ige testté lett. Mert kezdetben is volt. Istennél lakott egy darabig majd kijött. S megkereste a szóra szomjas lelkek szigetét. Adél elalél.
6
Birtokol az elvont. Mondogatja Adél a párjának, aki egy kiterített újságra vágja a lábáról a körmöket. „Éjjeli szavak szállnak a rítus peremére, hogy megértsék a vágyakat.” Szólal meg végül Artisztikum, de mintha a szívéből jönnének a hangok, olyan áttetszőek. Itt a szájba bedobott mondat. Válaszol Adél. Bíbelődés-figurák. fragmentum és véletlen-szilánk. Apró szeminárium, agyi élvezés. A hiány figyelme irántunk. A praxis csak egy alternatíva. Görbe tér. Kő, sárgaréz, selyem, barackmagból faragott szobor. A kép után a képtelenben találod meg. Ahol nincs végesség, a nemlét egy gyűrű, ami a vízben elmerül. „Az idő elveszi tőlünk a kérdéseket.” Jegyzi meg Adél és leveszi magáról az almazöld hálóinget. Itt kezdődik a történetünk, jelenti ki a vendég, most ragadjuk meg az elbeszélést, mint egy betévedt madarat. S kalitkába zárjuk a múltat.
7
Adél egy csipkeverőnő. Összeszövi az életünket. És horgolni is tud. Azt szereti, ha énekelek neki esténként. „Szívem kincse, lelkem támasza. Erőt adsz a megfáradottnak. Elfedezed minden vétkemet. Ellenség fölé fejem fölemeled.” Németh Judit verse. A Nincs Hasonló Hozzád – ciklus. Valaki pecsétet tett Adéllal való szövetségemre. És erős!
