– fikció –
Írta: Csengődi Péter
Gyula bácsi idegesen kortyolgatta a reggeli teáját.
– Erzsi! Volt már itt a postás, Erzsi? – kiáltozta.
– Még nem láttam, apjuk! Mi ez a nagy ordítozás? – hangzott a kevésbé sem halk válasz.
– Legfeljebb kedd! Kedden már mindig itt szokott lenni, ma meg csütörtök van! – folytatta Gyula bácsi az üvöltözést.
Eltelt néhány perc, kopogtattak. Kinyitotta az ajtót. Megdöbbenve látta, hogy éppen az emlegetett postás áll a küszöb előtt.
– Jó napot, Gyula bácsi! – mondta a postás – Tudom, hogy már nagyon várta, gondoltam, személyesen adom oda – azzal átnyújtotta a küldeményt, köszönt és elment.
Gyula bácsi idegesen tépegette fel a borítékot, majd ügyetlenül próbálgatta kiráncigálni belőle a levelet, teljesen összegyűrődött, mire sikerült. Széthajtogatta, elolvasta, és örömittasan felkiáltott. Bedobta a papírokat a kukába, becsoszogott a nappaliba, kivett a fiókból egy papírlapot és egy üres borítékot, irkált rájuk, majd zsebre vágta őket, és elkiáltotta magát:
– Erzsi! Elmentem a postára, Erzsi!
– Sejtettem! – jött a válasz a konyhából.
Belebújt a cipőjébe, felkapta kabátját a fogasról, és elindult.
Gyula bácsi tovább volt kinn, mint ahogy arra Erzsi néni számított. Leste az ablakból, merre járhat, kezdett aggódni érte. Mikor feltűnt, megkönnyebbülten felsóhajtott. „Na, végre itt az a lókötő”, gondolta magában. Kiment elé, hogy számon kérje tőle, hol maradt el idáig. A rácsos kerítésen át látta, hogy Gyula bácsi léptei lelassultak, majd kicsivel a kapu előtt megálltak.
– Most meg mi van? – ordított oda Erzsi néni.
Gyula bácsi eldőlt, teste tehetetlenül puffant a homokba.
Másfél hét múlva temették. A nagyobb család tartott halotti tort, egykedvűen eszegettek, trécseltek. Tamás teljesen maga alatt volt, fel-alá járkált a dolgozó szobában, idegességében matatott. Erzsi néni is bejött, megnézte, jól van-e a fia.
– Azt hittem, többen el fognak jönni – panaszkodott Tamás.
– Apádat nem nagyon szerették a faluban – mondta Erzsi néni – Folyton fennhordta az orrát, és azt mondogatta, hogy az itteniekkel nem tud ő beszélgetni.
A kis dohányzóasztalra voltak kipakolva a napokban érkezett postai küldemények: számlák, részvéttáviratok, és közöttük egy eltérő méretű, sima, fehér boríték, feladó nélkül.
– Anya, ez kitől jöhetett? – kérdezte Tamás.
– Nem tudom, kisfiam – válaszolt őszintén Erzsi néni – Édesapád minden második héten kapott egy ilyen borítékot. Többnyire hétfőn, nagy ritkán kedden. Azokon a heteken mindig elment csütörtökön a postára, gondolom, válaszolt. Sosem kötötte az orromra, hogy kivel levelezik.
– Nem is bontottad fel? Nem is vagy kíváncsi rá, mi ez az egész?
– Miért lennék én kíváncsi arra?
– Mi van, ha mondjuk viszonya volt valakivel?
– Apádnak?? Ugyan! – legyintett Erzsi néni, és visszament a vendégekhez.
Tamás leült a székbe, a kezében tartotta a borítékot, és gondolkodott, mitévő legyen. Aztán vett egy nagy levegőt, felbontotta, és kivette belőle a levelet. Egy fehér, szinte üres lap volt, nagy betűkkel ráírva tollal: „b4” Értetlenül ücsörgött a furcsa üzenet fölött.
Eltelt egy hónap, éppen Nagypéntek volt, Tamás édesapja sírján igazgatta a virágokat, Erzsi néni pedig mögötte állt és dirigált.
– Hagyd most már a fenébe! – mondta végül Erzsi néni – Menjünk, mert még sok a teendőnk!
Tamás is felegyenesedett, és szép lassan elindultak hazafelé.
Egy lesötétített ablakú, szürke BMW hajtott be a temetőkapun. Találgatták, hogy vajon ki lett a környéken hirtelen olyan gazdag, hogy ilyen drága autóra telik neki, de aztán meglátták a külföldi rendszámot. Az autó Tamásék közelében állt meg. Kipattant a sofőrülésről egy fiatal lány, a másik oldalra sietett, kinyitotta az ajtót, és kisegítette belőle az apukáját. Az öreg alig tudott járni, kezében remegett a bot, de mégis intett a lányának, hogy maradjon csak a kocsinál. Apró léptekkel közelített Erzsi néniékhez eligazítást kérni.
– Jó … náppot!... – szólalt meg el-elcsukló hangon. Nem tudta, mit mondjon, próbált a kezeivel gesztikulálni, de felhagyott vele, mert rájött, hogy semmire nem jók már azok a remegő virgácsok – Kó váksz dzsi úlá?
– Tessék? – kérdezett vissza Tamás.
– Kó… – próbálta elismételni az öreg – Kó váksz!… Kó váksz dzsi úlá?
– Kovács Gyula? – eszmélt fel Tamás.
– Micsoda? – kérdezett közbe Erzsi néni.
– Azt mondta, Kovács Gyula – ismételte el Tamás, és az öreg közben bólogatott – Azt hiszem, apu sírját keresi.
Tamás karon fogta a férfit, és elkísérték a sírhelyhez. Az öreg reszkető kézzel benyúlt a zsebébe, kivett egy sakkfigurát, nehézkesen a fejfához hajolt, és a tövébe tette. Meghajolt a sírhant előtt, meghajolt Erzsi néninek és Tamásnak, majd visszabicegett a kocsihoz.
