Írta: Réti János
Kéregető mindig ott van a szupermarket oldalánál, ahol a szálas védőnövényzet középtájon abbamarad egy beton aknafedőnyire, majd folytatódik a nagy kereszteződés felé.
Bevásárló mindig ott látja, mert mindig ott ül az aknafedélen. Évszaktól, napszaktól, időjárástól függetlenül.
Olyan ötvenvalahány lehet, őszes hajjal, baseball sapkában. Jobb keze felől, előre kirakva egy vászonkalap, amit melegebb napokon a sapka helyettesít. A célzat egyértelmű: oda dobassék a pénz! Mármint az adomány.
Bevásárló – hatvanon túli, de még elég jó állapotban – mindig elmegy előtte, nem néz rá, mert a szemkontakt olyan izé lenne... Főleg, hogy nem dob semmit a kalapba.
Márpedig nem dob, mert többnyire kiszámított pénzzel járkál és nem sokkal. Kéregető soha nem szólítja meg, nem kérdez valamennyi apróról, nem kérdezi, hogy esetleg nem volna-e, nem tudna-e, vagy ilyesmi, csak néz előre, és elfogadja, ha van mit.
Bevásárló a főbejárati jövés-menésben valamelyik ajtónyitással oson az épületbe, mert az ajtók nehezek, Bizáncban is helyt álltak volna! Nem könnyű húzni-tolni egyiket se, viszont a szél se csapdossa őket, az tény.
Mindjárt fel a mozgólépcsőn, szemben a lefelé igyekvőkkel.
Mint most is. Szemben fiatal pár „süllyed”. Fagylaltoznak. Épp egymásét nyalják. Az élet szép. Bevásárló felér a szintre, indul az élelmiszer áruház felé. Balján a nagy fagylaltpult, ahol mindig megnézi, van-e pisztácia. Általában, amikor van, akkor nincs elég pénz venni – mármint a vásárlásra szánthoz képest –, amikor van – mondjuk nyugdíj napján –, akkor nincs pisztácia. A mai áraknál már csak egy gömböt szokott venni 200-ért – hajdan 50 fillér volt –, hozzátéve: ezt se volna szabad, mert cukorbeteg. A két hölgy együtt érző megértéssel fogadja, pénzhiányról szó nem esik. Egyszer azt mondta a kiszolgáló hölgyeknek, hogy visszafelé vesz egy gömböt, de mire visszafelé jött, már nem volt nála egy gömbre való. Ezért nem nézve se jobbra, se balra, rálopakodott a mozgólépcsőre, mielőtt észrevették volna a lányok. Minek az égés?
Aztán jön a nagy étkező placc, ahol mindenki étkezik. Kezdődik az olasz étteremmel, a nagy félkörben pultból árusítás folyik, ázsiai, amerikai, olasz, görög választék, a végén magyar csibefalatok. Kellemes, egyenletes zsongás. A mobil szolgáltatók után már ott is van az élelmiszer áruház, jövetelének célja.
Itt a legolcsóbb a kenyér. A kilós, szeletelt, félbarna 179-ért. Azzal kezdődik a bevásárlás, majd jó esetben hozzá jön valami sütemény – cukor ide, cukor oda –, de szigorúan 100 Ft alatt! Aztán még, ha fogytán van, kávéfehérítőt tesz a kosába, mert ez a fajta csak itt van, és ez a legolcsóbb.
Szétnéz, mit lehetne még venni, de nem hergeli magát, pedig tudja, hogy semmit. Ja, esetleg egy-két almát. Idaredet, az nem drága. Minden úgy van jól, ahogy van. Még egy Sport szelet elmegy. Fizet, lehúzatja a hűségkártyát a pontokért, és kilép a térre. A népek mindenütt esznek, fagylaltoznak, kávéznak, söröznek. Vagy csak ülnek a környező teraszokon valamelyik padon és múlatják az időt. Mert az van. Bokrok, szökőkutak, galambok…
Irány a megálló hazafelé! Kéregető ott ül az aknafedélen. Nem szól egy szót sem. Bevásárló nem dob a kalapba. Más se. Még visszanéz, hátha téved, de senki. Miért nem rámenősebb, mert ez így nem megy! Az erőszakos, leszólító, molesztáló koldusok, a tolakodók, a valamit tuszkolva erőlködők már több száznál tarthatnak. Kéregetőt ez nem zavarja.
Ez így megy nap mint nap. Hol délelőtt, hol délután. Attól függ, mikor jár arra. Se kéregetés, se adakozás. Bocsánat! A múltkor, egy napon nem ült ott. Gonosz szél fújt órák óta…
Bevásárló már arra is gondol, hogy a busz azért megy el mindig az orra előtt, míg ő vár a tilos jelzésnél, mert Isten nem nézi jó szemmel a részvétlenségét. Így bünteti. Kis bűn, kis büntetés…
