Írta: Balogh Géza
Volt egy cickányunk… No, nem sokáig, csak néhány óráig. Lent horgásztunk valahol Csaholc táján, a Túr mentén. A halak persze most sem jártak, meg sem mozdult az úszó egész éjszaka. Néztük hát az eget, meg a túlsó partot, hiszen oly szép, oly gyönyörű őszi éjjelünk volt! Hallgattuk a róka rekedt ugatását, a bagolyszárnyak suhogását, s vártuk a hajnalt, amely sosem volt még tán annyira messze, mint akkor, szeptember elején.
Egy almásládán bóbiskoltunk, mikor furcsa neszekre riadtunk. Még az este kerítettünk egy nagy öl szénát, hogy majd ráheveredünk, de csak az elemózsiás szatyrunk pihent rajta. Onnan jöttek a zajok. Zörgött a csontszáraz széna, meg a kenyeret rejtő zacskó.
Mi lehet ez? De nem láttunk semmit, senkit, különben is sűrű hajnali pára gomolygott a folyó fölött, s mi lassan már rémeket kezdtünk látni. Aztán egyszer csak megszűnt a mocorgás, hirtelen szellő támadt, elsodorta orrunk elől a ködöt...
S akkor megpillantattuk a félöklömnyi, hosszú orrú jószágot. Ott ült a lábunk előtt, s bennünket e furcsa teremtményeket nézett. Pillantott néhányat, majd felcsípett egy kenyérmorzsát, majszolni kezdte.
− Te! Ez cickány, vízi cickány! − súgta Béla, aki ismeri az erdők, mezők minden rendű, rangú lakóját. Én bizony sosem láttam még ilyen furcsa jószágot, de ezt gondolhatta a cickány is, mert a két ember közül csak engem figyelt. Béla rágyújthatott, krákoghatott mocoroghatott, rá se hederített. Bezzeg, ha én megmozdultam! Mint a gyík, surrant a vízparti bokrok közé, de kíváncsisága, éhsége legyőzte, félelmét. Néhány pillanat múltán már újból ott kuporgott előttünk, s ette jóízűen a halaknak szánt csalit.
Néztük, nézegettük egymást, mikor csattant a horog, hiába kaptunk mi már a bot után, messze járt a hal.
Elöntött a méreg. Egész éjszaka egyetlen kapás, azt is elszórakozzuk egy egérképű jószág miatt. Na. megállj! Vékony fűzfavesszővel nagyolt suhintottam rá. Rá? Hol volt ő már, mire a vessző a földre csapódott. Mintha madár lett volna, felemelkedett, s fejest ugrott… a vízbe. Ott evickélt szegény a Túrban, de meredek volt a part az istennek sem tudott szárazra vergődni. Végül Béla nyújtott be neki egy suhángot. A cickány belekapaszkodott, s megmenekült. Ott szárítkozott mellettünk, s egyre csak engem nézett. Megsajnáltam. Ócska pulóvert ejtettem mellé. Megvetően pillantott fel.
Bezzeg a Béla kalapja! Azonnal belefészkelte magát, csak két gombszeme világított ki a karima fölött. És, ki sem mászott addig, míg a felkelő nap be nem aranyozta a tájat. Akkor kikecmergett a kalapból, és − igaz, valamivel óvatosabban − ott folytatta, ahol pirkadatkor abbahagyta: szedegetni kezdte az elhullajtott csalit, a kenyeret, a tengeriszemeket.
Már cihelődtünk, de a cickányunk még mindig szorgosan takarított. Még mérgelődtünk is, hogy ránk se hederít, pedig végtére igaza volt: ki tudja, mikor várja hasonló terített asztal... Mert az idén már nemigen!
Szeptember végén jártunk már mikor papírra vetettem e sorokat, s véletlenül hallottam a hírt: árad a Túr, Garbolcnál már elöntötte az árteret. Vajon hová menekült a mi kis cickányunk? Vajon látjuk-e még egymást, valamelyik szép, csendes hajnalon…