Írta: B. Tóth Klári
Borongós, ködös vasárnap reggel volt. Az ég úgy ereszkedett a házakra, hogy elnyelte a Pilist, de még a templomtornyot is. A nyomott hangulat rátelepedett a Duna menti falucskára, megülte a lelkeket.
A falusiak lelassult tempóban végezték mindennapi rutinmunkájukat, a macskák egérfogás helyett csak ásítoztak a tornác párkányán.
A lelkipásztor fölment a szószékre, becsülettel elmondta a prédikációt, de közben attól félt, mindjárt elalszik. Érezte, hogy nincs meg a beszédében az a belső tűz, ami máskor jellemzi az igehirdetését. Pedig előző este tisztességesen fölkészült, és mindig küldetéstudattal nézett szembe a gyülekezettel.
Most azonban szempillái nem akartak engedelmeskedni. Ólomsúllyal nehezedtek rá, keményen kellett küzdenie, nehogy elaludjon saját beszédén.
Kifelé menet a cintérium ajtajában érte utol a presbitereket, amint lassan vánszorogtak, persellyel a kezükben:
− Mondják meg őszintén, presbiter urak, nagyon unalmasan prédikáltam? Olyan álmosság tört rám, majd leragadt a szemem.
− Honnan tudjuk aztat, Tiszteletes úr? Mink is aludtunk!