Írta: Orbók Ildikó
( azok a nyolcvanas évek…)
Rendszerben éltünk …, jegyrendszerben és blokkban.
A biciklivel, akinek volt, kirándulás gyanánt a város utcáin nyolcasoztunk, a boltokat sasolva, hol van mozgás, tömeg, ott osztanak valamit. Satufék, gyorsan a sor végére, mindegy mit kaphattunk…így esett meg, hogy a kamra polcán negyven borkán (befőttes üveg) bolgár uborka sorakozhatott.
Egy kiló cukor volt a fejadag, déli kettőkor osztották, hogy hamar feladd, de rendszerint két kört kibírt az ember, utána úgy is eltanácsolták, „halmozni nem szabad”.
A kenyér fekete volt és lapos, negyed kiló járt, "amo"szappan kenőpénzzel néha növelni lehetett az adagot , az amo szappan és egyebek beszerzése külön történet. Gyűjtögetés, szárítás után, lerben (sütő) vízzel locsolva friss kenyér került az asztalra.
A hús jegyszabad volt, tehát igazándiból nem volt, és mégis volt: a teherautóról árult, élő, élemedett korú tyúkokból, hármat én is hazavittem, lakták a fürdőszobát napokig, a késsel csak a fenyegetésig jutottam. Végül az állapot tarthatatlansága miatt (annyi meleg víz , már nem volt a fűtőrendszerben amit lecsapolhassak a fürdőszoba tisztán tartása végett), a szomszédhoz fordultam segítségért, aki összeabsztraktolta piros vérrel a falat, legalább nem volt már monoton fehér. Rögtön kiakasztottam az általam vart piros törölközőt, a vágóhíd látványa, így feldobva, lakberendező lapokat is megszégyenített volna.
Volt maszek, véletlen marhavágás, mert a törvény tiltotta a saját vágást is, de a hegyvidéken hamar törik a marha lába, nem kerülheti el sorsát, így negyven kilométerről mi is hazautaztattuk kölcsön kocsival, az ülés alatt, a nekünk jutó részt. Én ültem rajta, hideg volt az is, meg kint is, a temetőkben világítottak (gyertyát égettek), a csillagok magasan jártak, halottak napja volt. A lebukás veszélye ilyenkor kevésbé fenyegetett.
Ősszel nagy dúskálás volt halhúsban. Lecsapolták a pálfalvi tavakat, készült a sok "halbefőtt".
Néha volt a boltban füstölt oldalas, azaz csont, arról le lehetett kaparni egy vacsorára valót, sajnos erre a boltban is hamar rájöttek, így csak bablevesbe való, frissen faragott ágasbogas maradt .
Anyukám is gyűjtögetett nekünk, Temesváron. Vonattal, bőröndökben, az általa eltett lekvárokkal együtt, többszöri átszállással, egy segesvári, sötét állomási egyéjszakányi virrasztással egybekötve, rendre eljuttattam Udvarhelyig. A derékfájás azóta is velem van, mint az erő.
Karácsony közeledtével megjelent a narancs. Csomagban (talán ajándék csomagnak hívnánk most) egy szem narancs, keksszel, némi édességgel. Fenséges látvány volt. Sosem kaptam, nem volt gyerekem, az csak gyerekes családoknak járt. Életemben nem kívántam narancsot úgy, azóta sem, ezek a narancsok nem azok. A csomagról jut eszembe, félgalambnyi csirke panírozva (amit le kellett mosni, hogy a toklászt kiszedjük), tonnányi sárgarépával, ez is egy csomag volt, és hogy örültünk neki. A répát rendszerint kidobtuk, mert fagyasztott volt, többszörösen, a súlyt növelni volt hivatott, na meg nyulak azért nem voltunk.
Megtanultunk, kitaláltunk sokfélét, szalonnakrémet, hamis ikrát, babpasztát és ezerféle kenyérre kenhetőt.
Szegények voltunk, mondhatnánk, mondhatnák… nem, mi nem voltunk azok. Voltak barátaink! Nagyokat kártyáztunk telente, gyertyafénynél, áram híján, de így sokkal bensőségesebb volt. Saját borunkat ittuk, a köményes sültkrumplihoz és a káposztacikához (fejes savanyúkáposzta feldarabolva). A blokkok (tömbházak) gépészeti helyiségeiben pincéket alakítottunk ki. A szerencsésebbje csak görnyedve, a kevésbé majdnem hason csúszva tudta megközelíteni, de volt falusi almával roskadozó polcunk, műanyag hordónk savanyú káposztával, vett szőlőből magunk készítette borunk, hatalmas méretű pityókánk (krumpli) és kibédi lilahagymánk.
Moziztunk. Volt tévénk, de abban akkoriban ugyanaz a műsor ment, napi háromszor, már tudtuk betéve jótevőnk minden cselekedetét. Lakásokon felváltva, külföldi filmeket néztünk, kölcsön videóról, kölcsön filmeket (pénzért kölcsön) szó szerint majdnem vakulásig, csendben nevettünk a vígjátékon, mert ez sem éppen legális tevékenység volt. Sokat olvastunk, kölcsön könyvet, és határontúlról beszerzettet.
Aztán volt egy két ismerősnek, rokonnak autója. Márkája nem számít. Autó. Kirándultunk, mindenki hozta a benzinadagját, akinek volt, s ha páratlan dátumú nap volt, a páratlan rendszámú kocsira felültünk, mert néha a csomagtartóba is jutott belőlünk, s elmentünk akár Szovátáig is. És vittük a fejadagunk.
Innen jut eszembe Eszti, a benzinkutas, ő volt a Peco (benzinkút állomás) úrnője és egyben beosztásánál fogva a város egyik üdvöskéje. Kicsit irigyeltem néha, annyi bókot kapott egy kis benzinért, amire más nő csak vágyakozott. Az a hír járta, egyszer felbosszantották, s szétfröcskölt a slaggal a sorban állók között.
Csíkba busszal jártunk, fél lábon is kibírtuk, mert legtöbbször csak fél lábon lehetett állni. Télen legalább melegítettük egymást, aztán amikor leszálltunk, futólépésben mentünk a szálloda bárig, egy vodkáért, nem akármilyenért, lengyel vodkáért, érdekes, akkor abban nem volt hiány. Ez némileg olvadásnak indította fagyott végtagjainkat, leolvasztotta a bajszokról a jégcsapot, így meg lehetett járni az utat, na meg melegített a tudat is, hogy lehet megkapjuk útlevelünk, amit kétévente kérhettünk.
Az „Ez a divat” szerint öltöztünk, varrtunk ruhát, táskát, még papucsot, cipőt is. Lakásunkat díszítettük. Szinte mindent saját kézzel készítettünk. Egymásnak segítettünk, kalákába jártunk. Együtt tettük el a vinetát (padlizsán), a szilvát, s mindent, mi eltehető.
Lakodalmaztunk, névnapokat, születésnapokat ültünk, látogattuk egymást. Összekovácsolódtunk, barátok voltunk.
Gazdagok voltunk. Mi voltunk gazdagok.
