Írta: Farkas Molnár Péter
...megint az éjszaka.
Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám?
Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Mi a fenéről beszélek? Nyilván a nikotinhiány teszi. Felkelek, cipőt húzok. Járjunk egyet. Két hű társam – kutyám és a melankólia – mellém szegődnek.
Milyen csöndes és jó illatú ilyenkor a Józsefváros. Valami sziréna szól távol, épp csak sejteni a hangját. Hallod te is? Jó, nem beszélek mellé, örülök, hogy itt vagy, hogy lépegetsz mellettem a kezemet fogva, mert hiányzol. Jó hallani a lépted koppanását, érezni a hajad illatát és figyelni, ahogy mesélsz.
Nézd csak, ott egy pad! Monumentális – ez de hülye szó! – ernyőként borul fölé az öreg hársfa. Jó, nem röhögök, csak ez a monumentális... Ilyet is csak akkor mondok, ha hiányzik a füst fojtó aromája. Hagyd már, ne zsémbelj, most akkor leülünk, vagy sétálunk tovább? Ha balra fordulunk, ott a Nagyvárad tér, ha jobbra, mehetünk a most is zajos Üllői úton, ahol fuldokolnak a langyos, nehézfémekkel kevert porban az Üllői-úti fák.
„Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.”
Kosztolányi mellénk telepszik a padra, kalapja a térdén, finoman bólint, szép szeme álmos pillantással siklik végig rajtunk... Mégis rágyújtok én, azt hiszem. – Bocsáss meg Dezső bátyám, akadna egy szál gyufád?
Zsebébe nyúl, előhúzza a dobozt, látva mérges arcod, kérdezi: – Ön, ezt nem helyesli ugyebár?
Aztán legyint, a skatulyát a mellényzsebbe rejti, rám tekint, megvonja a vállát: mit lehet itt tenni? Feláll, emeli kalapját, elballag. Kihűlt szivarfüst illata marad utána.
Elégedett arccal a vállamnak dőlsz és dúdolsz halkan. Én az eget bámulom, nincsenek már csillagok. Nehéz, ritkás cseppekben elered az eső. Csíkokat metsz ki az arcodból, elfolysz, köddé válsz lassan. Ülök, hallgatom a cseppek egyhangú, zizzenő zörejét a hársfa levelein.
Csónakos és a kis Nemecsek átlendülnek a Füvészkert palánkján, rohannának, de észrevesznek, megállnak egy pillanatra, köszönnek jól nevelten. Aztán elsietnek az éjszakában, Nemecsek cipője cuppog, lábszárközépig érő nadrágjából csöpög a víz.
Két karom kitárva a pad támláján nyugtatom, nézem, ahogy a Hold előbújik a széthasadó felhők mögül, és arra gondolok, hagyhattál volna itt legalább egy szál cigarettát. Felállok, kutyám és melankólia várakozóan figyel. Na, most merre?
Menjünk haza srácok, fáradt vagyok. Harminc, de még húsz év előtt is, beültünk volna a Szigony vendéglőbe, kisfröccsöket ittunk volna hajnalig. Ma már inkább hazasétálok, nyúzott háttal, sajgó bokával. Hiányzik a cigaretta füstje. Hogy eltereljem róla gondolataim, halkan dünnyögöm a lágy zengésű sorokat:
„Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombú fák,
Üllői-úti fák.”
