Írta: Antal Anikό
Fekete, fehér és szürke árnyékok játszanak a metró üvegén. Pár villanás között látja feltűnni az arcát, neonfény csillan ezüst fülbevalóján. A szerelvény kereke kattog szüntelen. Színtelen rövidfilm az egész, amiben ő úgy fest, mint egy másodrangú színésznő a kifeszített mozivásznon, a francia nouvelle vague világábόl. A piros kendő a vállán szinte fekete boává duzzad, arca köré pedig opálos füst vegyül, ahogy a metró üvegére ráül az őszi eső utáni páragőz.
Akár önmaga röntgenfelvétele is lehetne, mert a kerekek kattogásáról újra eszébe jut a röntgengép, amibe már harmadjára feküdt az elmúlt öt hónap alatt. Még sosem látta magát belülről ezelőtt. Sokszor elgondolkozott, milyen is lehet. Csont, bőr, izom, szervek és szövetek, amiket körül vesz a tejeskávé színű, selymesen puha bőr. Ma is kapott egy jegyet belsője mélyebb megismeréséhez. Mint egy posztmodern múzeum látogatója valami kortárs fotóművész kiállításának tárlatán, úgy érezte magát, ahogy tekintete a kivilágított felvételekre esett. Mellének sziluettje finoman rajzolódott a kékesfekete képeken. Milyen szép csillagok vannak bennem, gondolta, ahogy gesztenyebarna szemét jobban összehúzta, hogy könnyebben megtalálja azt, amit keze tapintásával már addig is érzett, ott mélyen, a szíve fölött, egész bent, a szövetekben. A melle belülről olyan, mintha csillagháló lenne. Opálos tejút vagy összegabalyodott szögesdrót. Ottfelejtett végtelen hajszálak gombolyaga egy fehér takarón. Ez is én vagyok. Nyugtázta. Csillagok laknak bennem. És ott, jobb oldalon, gyöngyházfényű gömbként tűnik fel az eldeformált csomó. Olyan, mint a felhők mögé rejtőzött Hold. Bennem lakik az univerzum. Mosolyodott el keserűen, miközben remegő kézzel törölte le magáról a hűvös, buborékos, kék zselét. Nem tűnik barátságosnak, amit látunk. Visszhangzottak benne a szavak. Fifty-fifty. Meglátjuk, mi lesz. De maga olyan fiatal. Még olyan fiatal. A fehér ajtó csendesen bezárul és ő egyedül marad a higanyszürke orvosi szobában. Némán ölti fel magára a test melegétől kihűlt selyemblúzt, nyakát piros sállal fedi, hogy ne lássa senki sem a halványkék ütőereken megdobbanó félelmet. Búcsúzóul még belenéz a tükörbe. Szépen ívelt ajkát halvány pírral fedi, és mielőtt kilépne az utcára, lecsukott szemmel újra ismétli, hogy benne lakik a Hold és benne élnek a csillagok. A mellében hordja az egész univerzumot.
Az aluljáró ajtaja kétfelé nyílik. Nyugatra és Keletre. Úgy dönt, ma délután a lenyugvó Nap irányába megy. Kicsi porszemnek érzi magát a nagyváros földalatti vérkeringésében. A sarkon mellé szegődik egy eltévedt idegen. Magas, fekete kabátos férfi, maga sem tudja merre megy. Szeme hűvösen kék, szinte már nyugtató, mint a jégtől csipkézett tengervíz felszíne a messzi Északon. Ugyanabba a kocsiba száll és a siető tömeg akarva akaratlan egymás mellé sodorja testüket. Érezni lehet az eső áztatta falevélre emlékeztető arcszesz illatát. Látni lehet a vörös hajszálereket a szem körül. Érezni lehet a légzés melegét, ahogy a tömegtől ide-oda dobálva a férfi beleszagol a női hajkoronába és kijelenti, hogy ők már találkoztak valahol. Egy megálló egy kérdés. Légből kapott gyóntatás a megfordult idő tengelye körül. Percekig tartó rémisztő játék, ahogy ez a kék szempár szinte belelát a testbe. Látja a mellben rejlő univerzumot. Az opálos Holdat, a csillaghálót, és érzi a piros sállal takart ütőereken meg-megdobbanó félelmet.
Az utolsó előtti megállónál a férfi leszállni készül. Ahogy fordul, hosszú ujjával véletlen megérinti a némán hűvös női arcot. Kérdésére, hogy találkoznak-e még, nem jön felelet. Fifty-fifty. Mondja vállát megvonva. Maga még olyan szép. Olyan fiatal. Mindenkire vigyáz valaki. Odafent.
