Írta: Somorčík Sz. Rozália
Tamásnak
Egy szőke, copfos kislány térdel a szénakazal tövében ‒ így látom magam ‒, ötéves vagyok.
Sohasem voltam piszkos, vagy gondozatlan, erre ügyeltem, pedig benne voltam mindenben, ami valamilyen anyaggal összefüggött. Például most a szénakazallal, és kezemben egy doboz gyufával. A szeretetigény, hogy rám figyeljenek, szinte állandóan, pedig voltunk többen is, de nekem kellett a legtöbb.
Kicsi kötény fodrokkal, alatta fehér blúz szoknyával, térdharisnya, fehér bőrcipő; szóval, jólöltözött, anyám törődött velem, idegesen, de mégis. Mások láttak, őt dicsérték.
A hosszú udvar ‒ minek az elején az óriásira nőtt orgonabokor tövében, a padon sziesztáztak nagynénéim, onnan nézték az utca félóránként változó állapotát: néha elhaladt egy asszony, vagy egy-egy kóbor kutya, autó, egy nap, ha kettő, de arra nem várhattak, mert dolgukra indultak a pihenő végén ‒, egy gazdasági részbe torkolt. Itt voltak az állatok: sertések, kacsák, libák, tyúkok és a legfontosabbak, egy tehén, egy bika, egy boci.
Nekik volt odakészítve a szénakazal, magas, mint egy hegy.
A szénakazal tövében térdelek, meggyújtom a gyufát. Hozzátartom a lángot a szénához, amikor az lobbanna, elfújom. Újra meggyújtom a gyufát, odatartom a száraz fűhöz, serceg, megvidul a láng, elfújom. És újra csinálom, és elfújom. Aztán, mikor már vagy ötödször, vagy hatodszor próbálom, hirtelen, mintha meg akarna büntetni a láng, kitör az akaratomból, és fél méter magasba repül, hiába fújkálom. A hajam majdnem elkapja, hátra dőlök, elterülök, felugrok, kezeimmel hadonászok, fújok, nézek jobbra-balra, felnézek a dúdoló-duruzsoló tűzre, rohanok az orgonabokor mellett, mint a szélvész, ki a kapun, be a szomszédék nyitott udvarába, be egy nyitott ajtón egy konyhába, be egy asszony lábai között, az asztal alá.
Benéz az asszony az asztal alá, a szeme lent, szája fent:
‒ Hát te?
Ott vacogok, fogam szorítom, kormos kezeim ökölben, eldugva a kötényem alatt.
Térdelek, fejem lehajtva, mintha imádkoznék. Meg akarok halni, csak ezt érzem.
A tehénre, a bikára, a bocira gondolok, és meg akarok halni.
Jön a nagynéném fél óra múlva, látom a lábait, ahogy közelít, látom a szemét lent, száját fent.
‒ Ne félj, nem fog bántani senki, csak mondd meg, te gyújtottad fel a szénakazlat?
‒ Nem.
‒ Ne félj, nem engedem, hogy bárki bántson, csak mondd meg.
‒ Nem, nem én voltam.
Vonszol a nagynéném, gyöngéden, tartja a fejem, magához szorít, a szoknyájába bújva, fél arccal, egy szemmel nézem a lucskos, lapos, párolgó feketeséget, és meg akarok halni, és a bocira gondolok, meg a szüleire, és radírozom az agyam, és nem és nem, nem én voltam.
‒ Igen, én voltam. ‒ mondom a nagynénémnek. Ülök az ágya mellett, térdemen az öt éves lányom, az ablakon besüt a déli nap. Fogom a kezét, játszok az ujjaival, simogatom a bütykeit, csiklandozom a tenyerét, mosolygok rá, vidítanám.
‒ Tudom, hogy te voltál, akkor is tudtam ‒ mosolyog remegő szájszéllel, szemében fakó játéköröm, távolodó élet, közeledő halál.
