Írta: Kántor Zsolt
Az ujj játékai a bársonyos billentyűzeten, igencsak lágy dallamot konstituál abban az őszi kertben, ahol a zenekar tanyát ütött az Arborétum közepén. Milyen tapintattal artikulálják az érthetetlent, ami redőzetként telítődik a félhomályban, mint idegek és besötétült égbolt. Mintha a bárányfelhőket akarnák megrajzolni a zongorista ujjai. Azután persze rét látszik, pitypang, dombok, egy szamár a köd pormacskái alatt, felhő, eső és forró méz a tábortűz esti fényében. Ez már egy film vége. Megnyomom a leállítás gombot, és ott van, aki mászókázik a létrán. Egy szellemi lény, csak én láthatom meg, aki fogom a kezét. Ház, kiabál Menta, ez most ház! A fatörzsbe bújik bele, szinte belefúródik a merőleges hengerbe, mint egy élő ágyútöltelék, szép feneke van, szőke hajában legalább száz hangya. De a gyanta is beleragad a szemöldökébe, a virágpor meg a lábai között hagy nyomot. Valami új fiú leporolja a nadrágját a Virgonc Depressziónak. A szellemi lény olvas. Csak én hallom, amit mond, meg, aki fogja a fülemet. Egy másik másvilági gyöngyszem: angyalnak hívom, pedig rém ronda. Mégis jól esik, hogy taktilis, eleven áramot vezet a fülembe, amíg bírom, aztán ordítok, fáj. Összemegy az erdő, kis pénztárcámba hajtom bele, akár egy tíz ezrest. És becsukom a laptopot, vége az emlékező szemináriumnak, hónom alá csapom a sapkám, mert meleg van. A Nap fogja a fülemet, amióta filmezek, ez a bolygó állandóan az utamban van. De kellemesen terhes. Olykor kitűnő partner abban, hogy hagy gondolni a Holdra. Szomjas az akkumulátor. A párnám alatt van, abba varrtam bele éjszaka.