Írta: Vaskó Ilona
A Szajna partján ültem és sírtam. Persze nem valójában, csak a lelkem egy darabja sírt, az sem a bánattól, hanem a mérhetetlen örömtől. Párizst nem lehet nem szeretni. Van valami a levegőben. Valami varázslat, ami elrepít egy teljesen más világba.
Szinte látja magát az ember hosszú ruhában, biciklivel és bagettel a város utcáin manőverezni… Apropó manőver. Nem tudom, hogy ki hogyan élte meg Párizs közlekedését, de én, akinek több mint húszéves jogosítványa van, hát igen teátrálisan. Párizsban nincsenek közlekedési szabályok. Mindenki jön, akkor, amikor akar. Nincs olyan, hogy neki van elsőbbsége, csak jönnek… A gyalogos a járdáról, az autó az alsóbbrendű útvonalról, a kerékpáros a semmiből tűnik elő. Senki nem vár senkire. Lelépnek, kihajtanak, felbukkannak. Mire a Notre Dame közelébe értem, már csak a kormányba kapaszkodtam, nyomtam a gázt finoman, és közben visítottam. A szememet csak azért nem hunytam be, mert ha komolyan gondolja a cselekedetét a gyalogos, akkor lássam őt, és legyen időm a fékre lépni. Már-már kamikáze akció volt az egész, de szerencsére mindenki túlélte. Én is, az utasok is, és Párizs más közlekedői is.
Ehhez hasonló élmény New Yorkban történt meg velem, Manhattanben. Ott a gyalogosok szó szerint elfoglalják, leigázzák a járdákat. Senkit nem érdekel, hogy mehet-e vagy éppen állj!-t mutat a gyalogátkelőnél a lámpa. Egyszerűen a gyalogosok többen vannak és áradnak. Olyanok, mint egy áthatolhatatlan, vad folyó. Az autók persze dudálnak, de ez senkit nem zavar. Emlékszem, az első héten csak álltam a tömegben, mert azt mondta a jelzőlámpa, álljak meg. Biz’ Isten megpróbáltam. De magával sodort a tömeg. A második héttől, már én is a tömeggel haladtam. Talán ez az oka annak, hogy néha átmegyek a gyalogos átkelő piros lámpájánál itthon is.
Szóval a Szajna partja és Párizs… Ó szinte hallja az ember Edith Piafot. Csak sétáltam a járdán, még semmit nem láttam, de már dúdoltam is, hogy Padam, padam, padam… Az illatok, az ízek, és persze a harmonika hangja, ami úgy kúszik be az ember zsigereibe, ahogy csak a szerelem képes bekúszni a bőrünk alá. A gyomrom kicsit elszorult, és a szívem remegni kezdett, és jött a padam, padam, padam… Táncoltam és pörögtem az utcán a boldogságtól. A varázslat sehol nem múlt, végig a Champs-Élysées-n ott szorította a kezem, és csak pörgetett, táncoltatott, egészen a Diadalívig. Repkedtek a „bonjour-ok”, az „au revoir-ok” és a „merci-k”, a levegőben croissant illat lengett, és minden olyan valószerűtlenül varázslatos volt, mintha csak egy filmben lennék.
Az Eiffel-torony lábánál, hátravetett fejjel néztem felfelé. Fel akartam jutni, látni akartam az egész várost, le akartam igázni, úgy, ahogyan ő igázott le engem. Fent pezsgő várt és szél és rengeteg szerelmes pár. Ragyogott az arcuk a boldogságtól. Nem volt egyik szempárban sem félelem, csak a varázslat csillogott.
Az Eiffel-toronyból lejutva újra a folyóhoz mentem. A Szajna partján ültem és sírtam. Nem valójában sírtam, csak az örömtől. Párizs nekem nem a szerelem városa, Párizs nekem a szerelmem lett.
