Írta: Bódi Katalin
A villamosmegállóban ültem, nem taktikáztam, hogy elcsípjem a korábbi szerelvényt, volt bőven időm, ami persze azt is jelentette, hogy ott mindig hosszúnak tűnő perceket kell eltöltenem – így tudtam, hogy valaki valamilyen (nem romantikus) ürüggyel úgyis meg fog szólítani. Erre a mai napig nincs pontos módszerem, kaptam már súlyos, fantáziadús átkokat s kínosan alázatos köszöneteket. Minden alkalommal valamiféle szégyent érzek, azonban elégedettséget vagy dühöt, napi jócselekedetből eredő, mindig gyanúsan nárcisztikus örömöt sohasem.
Jött is pár másodperc múlva egy középkorú férfi, idegesen matatott a kezében lévő cigarettacsavaróval, s elnézések közepette kávéra kért pénzt. Gondolkodás nélkül nyúltam a pénztárcámért, miközben a hajnalban ivott kávém illata beszivárgott az orromba. A mennyországban majd meghálálom, mondta, s én ennek biztos tudatában léptem fel a megérkező villamosra.
***
Caravaggio: Narcissus