Írta: Vaskó Ilona
Valami mindig hazahoz. Sokan azt kérdezik tőlem, amikor hosszú útról térek haza: miért jöttél vissza? Hát hogyan magyarázzam el, hogy életem filléres emlékei hazahoznak? Ki értené azt meg, hogy őrzöm apám és nagyapám szerszámait? Vagy hogy hazahívnak anyám óriási befőző lábasai. Nem tudom elmagyarázni, elmondani, hogy hogyan is mehetne el örökre valaki a szülővárosából, ha a frissen fűrészelt fa illatával az orrában nőtt fel. Nagyapám kádár volt, apám asztalos. Még mindig a faforgács illata a legfinomabb illat számomra.
Nyár van. Apám már kilenc éve meghalt, nagyapám még több. Most itt ülök egyedül édesapám műhelyében, és a régmúlt nyarak jutnak eszembe. Itthon, Nyíregyházán… A nyári esték mindig vidáman teltek. Édesapám hatóra körül már befejezte a munkát. Ezt nem csak abból lehetett tudni, hogy elhallgattak a fűrészgépek, hanem abból is, hogy abbamaradt a vidám fütyörészés. Igen. Filléres emlék ez is. Ahogyan a gyermek agyába örökre beleég a friss forgács illata és a vidám fütyörészés, ami a munka szeretetét hivatott jelezni. Eljött az este hat, apa belépett a konyhába, megrázta a haját, amiből bizony néha még hullott a fűrészpor. Ilyenkor anya rámordult: − Jancsi! Kint rázd le, mert nem győzök porszívózni! – De apám csak mosolyogva válaszolt anyámnak: − Nem fűrészpor ez! Aranypor! – és kacagott. Majd leült az íróasztalához, ami talán direkt miattunk, gyerekek miatt az ágya mellé volt tolva, mert míg ő az asztalhoz ülhetett, mi a szemközti ágyra kuporodtunk a bátyámmal.
Csuda jó volt vele szemben ülni! Ruhájából még áradt a fa illata, még nem ment zuhanyozni, még leült szalonnázni, melyből katonát csinált nekünk. Mi ott ültünk a bátyámmal, és vártuk az újabb katonát, mert hiába kaptunk már anyánktól vacsorát, attól a szabályos kocka alakú kenyértől, szalonnától és sapkaként rárakott hagymától semmi nem volt finomabb. Aztán kihúzta az íróasztal felső fiókját, és elővett egy pakli magyar kártyát. Hatvanhatoztunk, makaóztunk, fájereztünk, zsíroztunk. A fiúk persze mindig csaltak, én meg mindig sírtam, anya meg mindig kinevetett… De apám miatt szoktam rá, hogy az osztás végén megnézzem a legalsó lapot. Persze csak lopva, mintha nem is érdekelne.
Aztán a bátyám elköltözött, és csak hárman maradtunk. De soha nem fejeződtek be az esti kártyapartik. Talán egy-két éve vettem elő újra a magyar kártyát, de idén nyáron majd minden este előkerült. Anya rám is szólt valamelyik parti közben: – Na! Nem sírsz, hogy csalnak?! – és ott csillogott a szemében a nevetés. Abban a szemben, ami mostanában csak fájdalommal néz a világba az elhatalmasodó betegség miatt.
Az apámmal való kártyázásnak annyi tétje volt csak, hogy ki kenje meg a zsíros kenyeret neki. Eszünkbe sem jutott, hogy mi nem is akarunk enni, mert ha ő azt evett, mi is akartunk belőle…
Eltelt kilenc év, hogy már nincs, és most újra tovább kell állnom Nyíregyházáról. Megint csak csomagolnom kell, de most sokkal végletesebben, mint eddig. Most már nem lesz a hímesi ház, ahova hazajöhetek, most már végleg ki kell pakolnom belőle. Most itt ülök, a régi műhelyben, szinte hallom apám fütyörészését. Ráakadtam a régi gyalukra… Csak nézem a dolgos kéztől megkopott szerszámokat, és beleszakad a szívem, hogy vajon egyszer hazaérek-e újra.
Hogyan is tudnám elmagyarázni annak, aki ki sem tette a lábát Nyíregyházáról, hogy bárhova megyek is, ide mindig hazatérek. Itt más az illata a levegőnek, itt az utcán mindig jön ismerős arc velem szemben. Egyszer, a világ másik végén Nyíregyházáról meséltem egy vadidegennek, és ő csak ennyit mondott nekem: – Kivehetnek téged Nyíregyházából, de belőled soha nem veszik ki Nyíregyházát…
