Tárcán kínálom

Írta: Somorčík Sz. Rozália


Akkor kezdődött, mikor a két vigyorgó kamasz kismotorral elütött egy őzgidát. Két hónapos lehetett. Tudták, hogy szeretem az állatokat, jó heccnek tartották, hogy direkt nekem szóltak, jót szórakoztak rajtam.
Törött volt két lába, feküdt az út szélén, mert odatették, ott dögöljön meg, de azért megmondták, legyen min röhögni.
Beemeltem az autóba, a csomagtartóba tettem, és kerestem a telefonkönyvben egy állatorvost, aki vasárnap is rendelt.
Sok pénzembe került, az akkori fizetésem egynegyedébe, de nem bántam.
A teraszon csináltam a kicsinek helyet, székekkel körülraktam, máshol nem lehetett, a kutya széttépte volna, olyan erős szaga volt.
Tartottál már törött testű őzgidát a karodban? Érezted mennyire fél? Érezted, hogy annyira fél, hogy merev a teste, hogy a pofáját sem tudja kinyitni, pedig innia, ennie kellene, de semmi mást nem akar, csak menekülni a rabságból, nem érti, hogy gyógyítani akarod, inkább meghal, mint veled maradjon?
Az oldalán feküdt, mindkét lába gipszben volt, és mégis ötpercenként utána kellett mennem, mert nem tudom, hogy csinálta, de ott volt a terasz szélén, kicselezte a nehéz vasszékeket.
Hallottál már őzgidát, mikor az anyját hívja?
‒ ÁÁÁ! ÁÁÁ! ÁÁÁ! ‒ és visszhangzik tőle a környék, és megbolondítja a szívedet a fájdalom, és anyja helyett anyja lennél, de ez lehetetlen.
Az igazi, az övé, rövid időn belül ott volt a kerítés túloldalán, átnyomta az állkapcsát a résen, és mozdulatlanul állt órákig, míg be nem esteledett.
A kicsi két nap múlva elpusztult.

Három hét sem telt el, és találkoztam az anyaőzzel egy ösvényen.
Csak álltunk, és néztük egymást, tisztes távolból: ő a nagy barna szemeivel, én halkan mondtam:
‒ Ne haragudj.

Szinte rögeszmémmé vált a keresésük, hogy lássam őket, télen, nyáron, ahogy vándoroltak a hegyek között, és megint jöttek. Kerestem a nyomaikat a hóban, letaposott ösvényeiket a magas fűben, annyira kellett a szemük. Lejártak a kertekbe éjszakánként, tavasszal friss hajtásokra, télen erjedt almákra. Távcsővel néztem őket, és mintha érezték volna ezt, felém fordultak a holdvilágban, és gyógyították a szívem.

Újra nyár lett, forróság, sokadik év, vasárnap.
A szemem vágyta ezt? De igaz volt. Egy őz átugrott az úton, az erdőből, a kertek felé, egy szemfényvesztés, egy álompillanat, egy látomás, kecsesen.
A teraszon olvastam, elmosolyodtam, jó volt a látvány, mint egy illatos kenőcs a lelkemnek.
‒ ÁÁÁ! ÁÁÁ! ÁÁÁ! ‒ hallottam, és láttam az egy hónapos, remegő teremtést úgy fél óra múlva, ahogy közelített az úton; kopogott kicsi patácskáival az aszfalton, az anyját kereste.
‒ Hát te? ‒ mondtam magamnak hangosan. Ledobtam a könyvet.
Állt a magas bozótkerítés előtt, az út közepén, és rikoltozta az Á- t.
‒ Itt nem maradhatsz, tökfej, mert elüt valami! ‒ mondtam neki, mintha értené.
Nézett rám a nagy szemével, nem mozdult, és már jött is ki a könnyem, hozzáért a szívemhez ez a tekintet.
‒ Ne fogja meg, mert az anyja nem fogadja vissza! ‒ figyelmeztettek a szomszédok, mikor látták, miben mesterkedem. Mosolyogtam a könnyeim között, megragadtam a mellső lábai alatt ‒ milyen anya az, ki nem fogadja el a gyermekét ‒, gondoltam, és vittem őt a bozótba, ahonnan jött.
 
Aztán láttam őket az ősz végén, szép fiúvá cseperedett a kicsi. Boldog voltam, hogy megmaradtak egymásnak.
 
Mennyire haszontalan állatok, kártékonyak, mindent lerágnak, csak húsra valók, gondolhatod, vagy akár mondhatod, de én szeretem a szemüket, és, ha nem is nézhetek beléjük, elég, ha látom, merre járnak, még ezzel is gyógyítanak.