Írta: Somorčík Sz. Rozália
‒ Na, de te egy oroszlán vagy, egy igazi nőfaló, és mégis azt mondod, hogy szerelem, vagy legalábbis anélkül a valami nélkül, csak úgy, nem jó.
‒ Igen, de elmondok egy történetet. Te, ezt senkinek sem mondtam ‒ és büszkén felugrik a székről kezében a pálinkás pohárral, felbuzdul a dicséretre, járkálni kezd a konyhámban. Néha a hátam mögé kerül, ez idegesít, mert nem tudom, mit csinál ott, és tüzes is, szép is, nem tagadhatom. Kezeim ragacsosak: a beáztatott kenyeret nyomkodom, a tejes lé folyik, húznám a pólóm ujját felfelé, de azt sem tudom.
‒ Ez már nagyon rég történt.
‒ Már megvoltak a gyerekeid? ‒ vágok közbe.
‒ Igen, talán ‒ egy kicsit megtorpan, na, ez nem volt szép tőlem.
Négy gyereke van, tudom, ha meg is csalta a feleségét, akkor talán ez lesz az a történet, de egyedül vagyok vele, és már egy órája panaszkodik, hogy a felesége nem ad neki, hogy a hálóból is kiköltözött, hogy minek legyen ott, ki se alussza magát, csak a horkolását hallgatja, a plafont nézi, meg ez a harmadik féldeci, amit töltöttem neki.
‒ Lévára kellett mennem egy kollégámmal, a Jozsóval. Ő volt a sofőr. Felvettünk egy stoppos lányt Nyitra határán, tudod, ott a tizenhármas busz végállomásán. Helyeske volt, formás, ahányszor visszanéztem a hátsó ülésre, szóval, láttam rajta, hogy lehetne vele. Ismertem az ezerkettőszázhármas összes fortélyát, tudtam, hogy kell az üléseket leereszteni, hátraugrottam, hozzásimultam.
Jár le, s fel mellettem, én fordulok, petrezselymet öblítek, vágódeszka a kredencből ki.
‒ Lefeküdt szépen a lapockáira, kezeit a melleire szorította, hogy neki még ma lehet, de holnap nem, mert holnap már férjes asszony lesz, ezt ismételgette, de mintha védekezne, akarta, láttam, de ezt ismételgette vagy háromszor, én meg annyira be voltam hevülve, csókolgattam a nyakát, próbáltam a kezeit lefejteni róla.
Belekortyol a pálinkába, szabad kezével gesztikulál, mögöttem van, ez zavar, aztán a derekamhoz ér, végighúzza a bal keze fejét a hasamon, na, ettől féltem, rándulok egyet, erősebbet ütök a kés tompa felére, ahogy a petrezselymet vagdalom.
‒ Érzed az illatát?
‒ Aha ‒ de szerencsére továbblép. Megnyugszom egy pillanatra, mert magam előtt látom, most szem előtt van, gyorsan a hagymát, a szalonnakockákat, egy kis szalámi maradékot, csak ne járna folyton a hátam mögé, most meg a hajamhoz ér, perdülök a spájz felé a tojásért, kicsit eltolom magam elől.
‒ Útban vagy barátom ‒ hát elég zavarosak a szemei, ‒ na és hogy volt tovább?
Először magasba emeli a szabad kezét, biggyeszt egyet a száján, meghúzza a vállát, nyögni kezd, mintha szarni akarna, majd végre kinyomja, hogy bevallja:
‒ No, a Jozsó egyszer csak hátranézett, hogy mi legyen, már Léván vagyunk.
‒ Én, meg: hát körözz Léva körül! ‒ és vörös, mint a paprika, vakarja a fejét, mert bevallotta, jól gondoltam, mégis az egyedüli volt, akkor talán nem kell annyira félnem, ez is csak olyan dicsekvési roham, hál’ istennek, mégiscsak a jó öreg asszony hiányzik neki, azért nyúlkál ilyen profin, mintha tényleg nagy nőcsábász lenne.
Most, vagy én vagyok az első, akinek tényleg elmondta, vagy nem.
‒ És?
‒ Mit és?
‒ Milyen volt szerelem nélkül?
‒ Hát, nem volt az igazi ‒ sóhajt szomorúan, fejét lehajtva, majd kiissza a poharát, leteszi az asztalra, és végre leül velem szemben.
Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja
2013.05.15. 17:31
A töltelék, avagy hogyan körözött az ezerkétszázhármas Léva körül
Címkék: somorčík sz. rozália
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.