Írta: Standovár Ágota
És vannak a nagyonegyedül-napok. Mint a mai is. Hajnal négykor ébredtem. Mellkasodnak feszült a hátam. Nem akartam mozdulni sem. De fájt. Felkeltem. Megmelegítettem a tegnapról maradt kávét, elszívtam az első cigarettát, majd a másodikat is. Magamba gömbölyödve őriztem a biztonságod. Őriznem kell, mert valami megint elveszett, és ha valami elvész, akkor én kicsi leszek. Amikor kicsi vagyok, félek. Amikor félek, kapaszkodnom kell, mert ha kapaszkodhatok, akkor nem veszhetek el én is! Ma nagyon kell kapaszkodnom. Kapaszkodni és fecsegni. Fecsegni, csupa nem fontos dologról. De most csak arról tudnék beszélni, azt hiszem, fecsegve semmiképp sem menne, hogy elárverezték az épületet, ahol az irodánkat béreltük, és azt sem tudom, csak úgy, mellékesen elfecsegni, hogy három hét haladékot kaptunk a kiköltözésre, de ez alatt a három hét alatt nem sikerült új helyet találni magunknak. Hétfőtől, bizonytalan ideig, mindannyian távmunkások leszünk. Tegnap este, amikor megjöttem, a garázsban hagytam három zsáknyi fontos iratot, ezekre bármikor szükségünk lehet, és azért maradtak a garázsban, mert annyira nehezek a zsákok, hogy egyedül nem tudtam felhordani az emeletre. Tudom, hogy manapság már szinte mindennapos történet ez, nyugodtan lehetne róla fecsegnem is, könnyedén, nem mellre szívva, hisz neked valódi gondjaid vannak, nap mint nap, csak nekem a mellkasomba szorult ettől is a bizonytalanság, és nem csak a költözés miatt, meg hogy itthon kell dolgoznom, de az is nyomaszt, hogy hétfőtől felborul a jól megszokott napirendem, a szoros napirendem, amiben nem maradt időm arra, hogy a félelmeimen rágódjak. Mert most is hiába próbálom magam belefecsegni a fiktív valóságunkba, pedig más napokon könnyen megy, ma nem segít a bennemveled, ma minden szónak súlya van, ma nem nyugtat meg a csended sem. Újabb cigaretta. Talán néhány slukk után enyhül a szorítás. De nem enyhül, nem oldja a nikotin sem a félelmeimet. Más kell! Az archívumban keresgélek. Hallgatlak, nézlek, mégsem lett könnyebben viselhető ez az egész. Egyedül vagyok, mint ahogy egyedül leszek akkor is, amikor a klinikára megyek. Már összeolvastam egy csomó dolgot a biológiai terápiával kapcsolatosan, tudom, miként zajlik le a kezelés, tisztában vagyok a lehetséges kockázatokkal és azzal is, hogy a szövődmények kialakulásának esélye minimális, mégis egyre mélyebbre hajszolom magam a félelmeimbe, hogy mi lesz akkor, ha megint bekerülök az X százalékba? Ezen rágódom, aztán rájövök, valójában csak az ismeretlentől félek, és ezt a megmagyarázhatatlan rettegést felerősítik a munkámmal, munkahelyemmel kapcsolatos változások, ezért nem tudok örülni a szabadságnak, a kötetlen munkaidőben végzett itthon-dolgozásnak sem. És most, hogy a gondolatmenetemben idáig eljutottam, most ismerem fel, hogy minderről nyugodtan fecseghetek neked, csak arról kell hallgatnom, valójában attól rettegek, hogy egyszer majd nem fecseghetek neked, és akkor minden nyűgömet bajomat is társtalan-magamra hagyod.
* Illyés Gyula: Nélküled
