Írta: Szőke Imre
Azt hittem, ülhetek a lépcsőn, cigarettázhatok csak úgy. Nézhetem, hogyan keskenyedik, és rövidül az utca, kortyolhatok a három csillagos alkonyatból. De nem így lett. Mögöttem a kocsmában egy rövidnadrágos, hirtelenszőke férfi radarján megjelentem, s nemsokára mellettem toporgott. Addigra jó néhány sört ivott egyedül, unta magát, a pultot, a pultos lányt, amiért az nem tud eléggé figyelni rá. Vagy nem akar.
Mikor először mellém ült, néztem hosszan a másik irányba. Már épp mondott volna valamit, de sikerült megelőznöm: − Ugye milyen csöndes, békés ma ez az utca? Kifújta a levegőt. − Hátt igen, de uggyanakkor unalmas is.
Már egyszer elkönyveltem magamban ezt a fickót. Akkor is rövidnadrágot viselt, és talán ugyanezt a halványkék kockás inget. Négy-öt haverjával érkezett, fölmentek a galériára „mocsokul” ellazulni. Zúgtak a bazmegek, a rohadtfasszopók, borultak a poharak. Tényleg rühellem ezt. Gizda egyetemisták hétvégén sittes vagányra isszák magukat, és nyomják a pedált, míg valaki össze nem veri őket. Föl is szóltam nekik, hogy csöndesebben. Azután dohányoztunk először együtt. Nézett rám tűnődő kék szemekkel, próbálta megőrizni az egyensúlyát. − Énn ezeket a komáimat már évek óta nem láttam. Ollyan nagyon örüllök nekik, el se tudod képzelni. − Na de most se látod őket nem igaz? Emlékezni se fogsz egyikükre se. − Hátt ebben van valami. Dülöngélt tovább, én meg gyorsan fizettem, elköszöntem.
Mióta muszáj a szabadban cigarettázni, jó néhány dolgot láttam itt a Bacsó Béla utcában. Kommandós felvonulást tinédzser lakásfoglalók ellen. Nyers húst zabáló galambcsapatot. Szendvicsembert pofozó üzletvezetőt. Kövér lányokat kísérő afrikai srácokat, parkoló autók közt focizó roma famíliákat. De most semmi se volt, csak növekvő sötétség, lehűlő levegő, lámpafények. Egyedül a rövidnadrágos pasas nem hagyott békén, izgattam őt valami homályos okból. Talán mindig is mondani akart nekem valamit, talán csak az alkohol pörgette fel, ki tudja. Állt előttem, babrálta a szakállát, és megkérdezte: − Te író vagy? Nyilván látta, hogy spirálfüzetem meg netbookom is van, hol az egyiket veszem elő, hol a másikat. Tőlem telhető korrektséggel válaszoltam. − Szoktam írni. − Micsodát? − Novellát, verset. − És ha szabad tudni, mi a téma? Eltátottam a számat. Végül minden különösebb átmenet és figyelmeztetés nélkül szavalni kezdett:
„Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját −
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!”
Cipőimre szegeztem a tekintetemet. Némi hatásszünet következett, de hiába, énrajtam ezen kívül semmi hatás se mutatkozott. − Ez József Attila! – mondta. Bólintottam. − És ez? − kérdezte lelkesen, leülve mellém újabb versszakot mondott fel. A buzgó vesék forró kútjai helyett szögesdrótok és bakancsok jelentek meg előttünk. − Váci Mihály!
Itt el is akadtunk. A műveltségi vetélkedőt harc nélkül feladtam. Ezután megkérdezte, tősgyökeres pesti vagyok−e, mert ő viszont szatmári gyerek. Amikor bevallottam, hogy csepeli vagyok, különös beavatás kezdődött. Tudtam-e, hogy Csepel nem is volt vörös, hanem azt csak úgy nyomta a propaganda, hogy annyira vörös lett volna, mert ellenkezőleg Csepel mindig is nagyon keresztény volt. − Ez a rohadt cigaretta – gondoltam –, hogy én ennek mennyi mindent köszönhetek. Bágyadt ellenvetéssel éltem. Mondtam, hogy én a gyártelepen nőttem fel. Biztos emlékeznék rá, ha láttam volna keresztényeket. És hogy már előtte nyolcvan évvel is rég munkáskerület volt. Vállat vont. Nem hiszem, hogy történelmi felismeréssel gazdagítottam a világképét, melynek egyik stabil eleme: a Horthy-rendszerben remekül élő, buzgó keresztény csepeli munkás.
Újabb cigire gyújtottam, most már mindegy. Tök sötét van. Ezután még egy darabig sorolta a mostanában divatos toposzokat arról, hogy aki panaszkodik, az miért nem tanult, aki nem dolgozik, az miért ilyen lusta, aki nyugdíjas, aki segélyen él, meg majdnem az összes nyegle faszságot. A többit azért nem, mert felálltam és otthagytam a lépcsőn. − Bocs, nincs kedvem ehhez! Pár perc múlva utánam jött kezet fogni, ugye azért harag nincs? − Nincs, dehogy. Hazafelé a villamoson gondolkodtam: hány verset tudok én kívülről, kettőt vagy hármat, és melyiket mondtam volna fel, ha muszáj beneveznem a szavalóversenybe? És miért József Attilát szaval egy huszonéves egyetemista, aki földicséri a Horthy korszakot? Sőt, Váci Mihályt. Végül eszembe jutott egy kis dal, melyet még úttörővasutas koromban tanultam, és azóta is gyakran dúdolgatom a sötétben. Így szól:
Bánfalva, Bánfalva, ott lakom én.
Ott gyártjuk a tejet Szepi meg én.
Szepike lába közt van egy kebel,
amit a tej végett rángatni kell.
Hollári, hollári hó.
