Írta: Vaskó Ilona
Vajon vihar vagy nyugalom a szerelem? Vajon könnyes fájdalom, egy örök hiányérzet vagy valamiféle gyermeki öröm, játék… Vajon fontos-e az adok-kapok, vagy csak az évek múlásának mérlege csalja meg az együgyűt? Vagy egyszer csak egy reggel felkel a delikvens, és a fejében megjelenik egy pénztárkönyv, tematikusan kimutatva a szerelmi bevétel-kiadás oldalt, és azt látja, hogy nem kapott annyit, mint adott, majd annak rendje és módja szerint felébred a szívében egy érzelmi revizor, és elkezdi a végrehajtást? Mivel tud büntetni egy érzelmi revizor? Csődeljárást hirdet? Vagy megindul a felszámolás?
Sokan, sokfélék vagyunk. Vannak viharos, teátrális szerelmek, melyek ígéretek és remények tömegére épülnek. Olyan az egész, mint Jeruzsálem. Rohamozzák minden oldalról, mikor mely meggyőződés, hit szállja meg és uralja, majd az évszázadok rohama alatt felépül benne majd az összes valamire való világvallás. Talán pongyola a hasonlat, mégis ilyesmi lehet ez is. Ma szőkét imádunk, holnap barnát! Fénykép formájában szentélyeket emelünk, majd, mintha az valami nemes szándékból jönne, áldozatokat mutatunk be neki. Aha. Áldozat? Bele is szaladtam saját önigazolásomba, hogy miért is tekintik magukat áldozatnak a szerelmesek.
Na jó, akkor elő a farbával! Mit jelent nekem a szerelem? Fodor Ákosnak van erre egy teljesen idevágó idézete: „Szerelem, ahogy a szél meglebbenti a függönyt, nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.” A szerelem könnyű, mint a szél, és ott bujkál minden fuvallatban, mely összeborzolja a hajamat, vagy minden könnyed mosolyban, mely felöltözteti az arcomat. A szerelem játék, nevetés és kacagás, nem nehéz teher, nem támaszt vállalhatatlan elvárásokat, nem kell cipelni, az csak ott sétál az ember mellett. Ott van abban a kézmozdulatban, amikor a gondterhelt homlokból kisimítanak egy rakoncátlan tincset. A szerelem nem erőszakos és nem haragszik, és még Zorán szerint sem kiabál. A szerelem, egy bolondos kis tündér, csingilingi ruhácskában, édes kis koszorúval a fején, és pimaszul csiklandozza az ember szívét. A szerelem kirándulás, friss levegő, napsütés, hóesés, tisztaság. Nincs benne önzés, birtoklás, nincs benne érzelmi revizor.
Soha nem a viszonzatlanság fáj az embernek, csak az önzése. Mert mindig mindenki birtokolni akar. Tulajdonjogokat akarunk szerezni, nevünkre akarunk venni embereket, kitűzni gombostűvel az inggallérunkra, hogy lássa a világ: ő az, kit magunkénak tudunk, pedig nem birtokolhatunk senkit.
Szóval maradok az én kedves kis tündéremmel, boldogan kacagva piruettezek a könnyed szerelem vidámságával, mely titkon vagy nyilvánosan, vállalva vagy vállalhatatlanul, de körbelebbeni szerelme tárgyát. Hogy meddig? Ki tudja… Talán egyszer csak jön másik fuvallat, és megtorpanva állok kicsi tündérkémmel a vállamon, a lábammal a homokba köröket rajzolva, hátratett kézzel, szégyenlős mosollyal…
