Írta: B. Tóth Klári

– Nem akartam ötödik lábost, hatodik paplant, sokadik csillárt adni nászajándékba – mondta nővérem az esküvőnkön –, inkább befizettem nektek egy prágai útra. Brünnben is rendeltem szobát két éjszakára, hogy lássátok Spielberg várát, ahol Kazinczy raboskodott, Prágában is nézzétek meg a várat a spanyol csarnokkal, a Hradzsint,  Szent Vitus  freskóit, az Orlojt az óránként kisétáló apostolokkal, a Vencel teret, ami régen lópiac volt, Szmetana Moldváját a tizennegyedik századi Károly híddal, helyes kis tornya van, fel lehet menni, ki ne hagyjátok! Összeállítok nektek egy heti programot, le ne maradjatok semmiről.

Örültünk a váratlan ajándéknak, lázasan készülődtünk az útra. Egy nászutunk ugyan már volt, de az csoportosra sikeredett, mert összecsúszott egy előzőleg tervezett biciklitúrával, na, de itt legalább kettesben lehetünk…

Közeledett az indulás időpontja, de párom útlevele még sehol. Ahogy fogytak a napok, egyre nőtt bennem a feszültség, de őt semmi nem mozdította ki megszokott nyugalmából:

– Megjön az, mikorra kell, kár izgulni – mondta lefegyverző mosollyal.        

De csak nem jött. Arra gondoltunk, hogy a katonaság lehet az oka. A Műegyetem előtt  előfelvételisként berángatták, katonáéknál minden hadititoknak számított. Talán attól tartottak, hogy Prágában kifecseg valami infót a Hradzsin madarainak, vagy a Moldva halainak…

Vonatindulás előtt egy héttel már nem bírtam tovább, levelet írtam a Hadkiegészítő Parancsnokságnak, persze nem jött válasz, hát betelefonáltam. Egy kimért hang közölte, hogy férjem útlevelét felül kell bírálni. Ekkor jutott eszébe a páromnak, hogy amikor egyetem után a maradék hét hónapot töltötte a diósgyőri Gépgyárban – ami valójában titkos hadiüzem volt – hogy csendes, zárkózott gépészmérnökként mindenre figyelt, ráadásul kötőhártya-gyulladása miatt sötét szemüveget hordott – még a tisztek is óvatosak voltak vele: kémnek nézték ...Szóval még mindig gyanakszanak rá??

Mit volt mit tenni, hogy ne vesszen el a foglalás, nővéremmel mentünk nászútra.

Neki már volt némi gyakorlata ebben, előzőleg ugyanis a sógornőmet nászutaztatta… Bátyám úgy ment ki Kanadába, hogy előtte még gyorsan megtartották a polgári esküvőt, az út után halasztva a templomit, mert a menyasszony félt, nehogy kint maradjon  vőlegénye a bátyjánál. Hogy ne búslakodjon egyedül az ifjú ara, nővérem, a nagy utaztató kárpótlásul elvitte az Őrségbe.

Prágában a  recepciós hölgy igen furcsán méregetett minket, hogy mi foglaljuk el a hotel egyetlen nászutas lakosztályát, hiába magyaráztuk kézzel-lábbal, hogy testvérek vagyunk, nézze a hasonlóságot, csak a férjem nem kapott útlevelet, de a gyanú gyanú maradt, az ebédlőben sokatmondó tekintetek kísérték minden mozdulatunkat.

Beléptünk a nászutas lakosztályba: puncsszínű falak hatalmas rózsákkal, fehér stukkók, baldachinos ágy, selyem flitteres, szív alakú, fidres-fodros  párnácskákkal, épp csak a cukormáz hiányzott róluk, mintha egy  esküvői  torta közepébe cseppentünk volna, mindent édes tejszínhab borított.  Ahogy lecuccoltunk az ágyra, egyszerre jutottak eszünkbe a gyerekkori párnacsaták, amikor a gyerekszobában valamelyikünk elkezdte, aztán mindnyájan beszálltunk, addig folyt a csata, míg szét nem repedt az első huzat; hát most egyszerre kaptuk föl a párnácskákat, egyre hevesebben dobáltuk egymás fejére az ízléstelen kis gombócokat, a fehér madeirás párnaszélek verdestek, mint a csirkeszárnyak, kész baromfiudvar lett a nászutas lakosztály, röpködött a sok flitter, mint valami életre kelt lepkegyűjtemény, suhogott a selyem, libbentek a  pántlikák, tompán puffantak a puncsszínű rózsákon, már amikor sikerült félreugrani, aztán lehuppantunk a fodrokkal agyondíszített nászágyra, és csak nevettünk, nevettünk, ilyen nászút se terem minden bokorban!

Másnap találkoztunk két erdélyi fiúval, éppen szállást kerestek. A szállásunkon épp volt egy üres szoba, beköltöztek, így aztán együtt ismerkedtünk a várossal. Nekünk volt útikönyvünk, térképünk, nővérem remek idegenvezető, ők viszont teljesen készületlenül érkeztek. Sokat meséltek a kisebbségi sorsról, az elnyomó gépezet mindent át-meg átszövő hálózatáról. Hát  besúgó hálózat az nálunk is volt bőven. (Engem a rajzszakkör vezetője, az öreg besúgó faggatott, persze kedélyes érdeklődést színlelve, kik járnak hozzánk, miről beszélgetnek a szüleinkkel?)

A Károly hídon fel akartunk menni a toronyba. Egy szakállas, kissé görnyedt hátú harmincas férfi ült bent a pici fülkében,  ő árulta a jegyeket. Fürkészőn nézett ki a feltornyozott könyvhalmaz mögül.

– Magyarok vagytok? – kérdezte. – Én csak most tanulok magyarul. Inkább beszéljünk más nyelven – mondta, és felsorolt hat nyelvet, válasszunk…

– Németh László drámáit nagyon sokra tartom – mondta végül hol németül, hol angolul, ki ezt, ki azt értette inkább –, de a regényeit is nagyon szeretem – és felsorolta a közel negyven könyvcímet … Mi a harmadát sem ismertük. Aztán a fiúkhoz fordult:

– Honnan jöttetek?

– Erdélyből.

– Melyik városból?

– Úgysem ismered.

– Az nem olyan biztos…

– Csíkszeredáról – mondta a biológus hallgató.  

– Áll még a Mikó-vár? – és már sorolta is a város nevezetességeit.

– És te? – fordult a fizika szakos fiúhoz.

– Kolozsvári vagyok.

– Megvan még a Mátyás-szobor? És a Farkas utcai templom?

Kiderült, ismerte az összes erdélyi várost, a marosvásárhelyi Teleki Tékától  a kolozsvári Házsongárdi temetőn át a székelyudvarhelyi vár rondellájáig, az aradi tizenhárom elhanyagolt, tönkretett emlékművéig mindent, ismerte a magyar irodalmat, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, persze Adyt is.

Filozófia-szakos volt, de  Dubcsek idejében, 68-ban részt vett a Bársonyos Forradalomban, így aztán kicsapták az ország összes egyeteméről. Mi is bevonultunk ellenük, szovjet nyomásra persze. Egy ötvenhatos forradalom  után…A nemzet legnagyobb szégyene. Ezt is tudta. Mindent tudott.

– És ti? – fordult hozzánk.

– Mi egy kis faluban nőttünk föl a Dunakanyarban, a Szentendrei-szigeten…

– Melyik falu, mert négy van a szigeten, ha jól tudom.

Most már tényleg kezdett leesni az állunk.

– Kisoroszi, ott lelkész az édesapánk.

– Ja, tudom, a sziget csücskén, ahol a Kis-és a Nagy-Duna találkozik. Gyönyörű hely, ismerem. Két hét múlva meglátogatlak titeket a menyasszonyommal. Lehet, hogy megkérjük édesapátokat, hogy ott eskessen minket, abban a helyes klasszicista templomban…

Csak fény derült a titkokra, miért tud ennyit a kultúránkról. A menyasszonya pesti lány volt, így rendszeresen jött Magyarországra, széles baráti körét részben magyar értelmiségiek tették ki. Hazatérésünk után két héttel valóban beállítottak mind a ketten a kisoroszi parókiára.

Visszatérve Prágára, munka után találkoztunk a híd tornyánál, elmentünk mindnyájan várost nézni, de nemcsak a turista-nevezetességeket kerestük fel, hanem elvitt olyan helyekre, amiről nem írnak az útikönyvek, amit csak egy igazi prágai értelmiségi tud, pl. elvitt egy sörözőbe, ahol összegyűlt esténként a cseh hivatalos kultúra föld alatti ellenzéke, hatalmas viták, beszélgetések színhelye volt ez az árkádos, középkori kocsma, az igazán fontos dolgok itt dőltek el, nem a kifényezett politikai napvilágon.

Az erdélyi srácok megtanították nekünk a székely himnuszt. Egész lassan, nagyon halkan énekelték, szent áhítattal. Megszokták, hogy otthon  a securitate miatt csak a legnagyobb titokban lehetett énekelni, nehogy besúgja őket valaki, de azért mindig elénekelték, mikor összejöttek, hiszen az elnyomott magyarság összetartozását fejezte ki. Brünnbe már nélkülük mentünk.

Mire a szállásunkra értünk, megjelent a férjem, aki időközben mégis megkapta az útlevelet. Talán esdeklő közbenjárásom is segített, elvégre a tisztek is voltak nászúton valamikor…

Így aztán hármasban néztük meg Spielberg várát, Kazinczy celláját, aztán a Kapucinus templomban a mumifikált szerzeteseket, nemes családokat, bár páromat főleg a  várbörtön szellőzőrendszere, a levegő cirkulációja érdekelte, hogy tudtak ilyen tökéletesen mumifikálódni a halottak, ha nem használtak semmi tartósítószert?

Összességében ez a nászút is ragyogóan sikerült, ráadásul a házasélet ismeretlen útjaira egy gyakorló idegenvezetőt is kaptunk.